Kiss Attila Tivadar
A most már szokásosnak mondható téli trekking túrámat ott kezdtem, ahol legutóbb befejeztem, így Putnokról indultam neki az OKT 24. szakasz teljesítésének.
Az OKT 24. szakaszát három nap alatt terveztem megtenni. Ezt már akkor tudtam, amikor Hollóházáig beosztottam a napi távokat, de erről majd később. A túra első napján csak Gömörszőlősig terveztem az utat, mindenképpen ott szerettem volna tölteni az éjszakát. Ez lehetőséget adott rá, hogy egy későbbi vonattal induljak útnak, de a biztonság kedvéért mégis a kora reggeli indulás mellett döntöttem. A vonat késve érkezett ugyan Miskolcra, de az átszállással nem volt probléma, így csaknem a menetrend szerint érkeztem Putnokra. A vasútállomáson beszereztem a túra első pecsétjét, majd rövid készülődés után nekivágtam a „rengetegnek”.
Első nap, napsütés
Az elmúlt időszakban több hírben is megjelent, hogy Putnok az egyik legszennyezettebb levegőjű település az országban. Ezt kicsit kétkedve fogadtam, de sajnos valóban elég nyomott levegője van. Különösen akkor volt szembeötlő, amikor elértem a város feletti erdőt. A város egyébként rendezett településnek tűnt, a templom harangjátéka pedig kifejezetten érdekes. A településről kifelé vezető erdei műút nem volt ugyan száraz, de jól járható volt. Még a putnoki horgásztó előtt találkoztam két túratárssal, akik az első napra eső rövid erdei szakaszra tapostak nekem egy jó kis nyomot. Köszi! A túranap leginkább megerőltető részét a Mohos-tavak felé vezető ösvényhez való kapaszkodó adta. Mire felértem, már láttam az árnyékomat, az ösvényre lépve pedig már szinte tűzött a Nap. Még jó, hogy egész hétfőre borongós időt jósoltak mindenhol.
A Mohos-tavak behavazva nem jelentett különösebb látványosságot, alig észrevehetően bújnak meg a túraútvonal mellett. Az időmbe bőven belefért volna, hogy kis kitérővel felkeresem a Mohos földvár romjait, tervben is volt. Azonban az elágazásnál megzavartam két őzet, akik pont felfelé futottak és nem akartam jobban rájuk ijeszteni. Ha már őzek, amíg a vonattal elétem Putnokig, a szántóföldeken 188 őzet számoltam össze. Szóval láttam vadat szép számmal. A tavak után a jelzés újra az erdei műútra vezetett ki, majd a kanyarokban két rövidítéssel be Kelemérre. Az egyik átvágásnál figyelmetlen voltam, kicsit elkavartam és oda-vissza megjártam egy lejtőt. Miután megvolt a helyes út, pár percen belül, délidőben beértem Kelemérre.
Friss hóban
A jelzés az Aggteleki Nemzeti Park bemutatóhelye, a Mohos Ház mellett vezet be a falu központjába. A bélyegzőhely eltéveszthetetlen, a Tompa Mihály emlékház előtti kerítésen rendben elérhető. Elvileg van egy bélyegző bent is, de a kiírás szerint hétfő az egyetlen nap, amikor nincs nyitva. Egy másik kiírás szerint minden nap nyitva, egy harmadik kiírás szerint a megadott telefonszámokon egyeztetve bármikor nyitva van. Némi töprengés után arra jutottam, ez a tárlat most kimarad a programból és rövid pihenőt követően indultam tovább. Már csupán két kilométer volt hátra Gömörszőlősig, az is végig műút mentén. Elég hamar sikerült lejárnom, majd Gömörszőlősön a szabadtéri néprajzi gyűjtemény előtt a bélyegzőt rendben megtaláltam.
A túranapnak a végére értem, kicsivel a tervezett idő előtt, erőm is lett volna még, ezért megfordult a fejemben, hogy elmegyek Zádorfalváig, ahonnét majd visszabuszozok a szállásra. Másnap reggel szintén busszal mennék át Zádorfalvára, ahonnét gyalog folytatnám az utat. Néztem is néhány buszt, de elég alkalmatlan időpontban indultak, ezért úgy döntöttem, hogy inkább rápihenek a másnapra. Elfoglaltam az esti szállásomat a Biokertes Vendégházban, majd nekiláttam a késői ebédem vagy korai vacsorám elkészítéséhez. Mikor épp leültem enni láttam, hogy a beígért havazás is megérkezett. Egészen este nyolcig szakadt a hó. Nyilvánvaló volt, hogy a túra második napját friss hóban fogom megkezdeni.
Erdőn és mezőn
Másnap kicsivel nyolc óra előtt indultam útnak, a falut elhagyva az első fél órát sűrű ködben megtéve. A mezőn a vártnál könnyebben és gyorsabban tudtam haladni, a friss hó nem okozott különösebb kihívást. A cserjést elérve viszont nehezebb dolgom lett, mert a jelzés egy kis ösvényen visz, ahová a hó súlya lehúzta az ágakat, melyek így alagutat képeztek. Bónuszként az ösvény vadetető is egyben, amit láthatóan rendszeresen látogatnak az állatok. Két őzzel én is összefutottam a bujkálás közben. E néhány száz méteres rész után újra mezei úton értem be Zádorfalvára. Kilenc óra körül a falu még csak ébredezett, de a Szivárvány Presszóban a bélyegző rendben elérhető volt. Nem időztem itt sokat, rögtön indultam a neki a határnak. Bár még mindig kissé ködös-párás volt az idő, néhol már előbukkant a Nap is.
A falu felett a mezőn egy kicsit keresni kellett a jelzést, feltételezem, hogy a hó borította kövekre vannak felfestve. Az erdőben azonban végig nagyon jól követhető volt, bár az OKT dezinformációs táblák próbálják ennek ellenkezőjét igazolni. Szerencsére mindig van olyan lelkes túratárs, aki helyesbíti azokat. A szlovák-magyar határig nagyjából eseménytelenül telt az utam. Egyszer láttam egy terepjárót, hallottam néhány puskalövést is, de senkivel sem találkoztam. Az utat is magamnak tapostam, ami a vártnál kevesebb erőforrást igényelt. Voltak nyomok az OKT vonalán, de zömében erdei állatok taposták azokat. Az egy bakancsnyom előttem jól láthatóan többnapos volt. Egészen jól tudtam haladni, az utak jól járhatók voltak.
Határon
Amikor elértem a szlovák-magyar határt jelző oszlopokat, már kicsivel nehezebb dolgom lett, mert az út egy ösvényre szűkült. Ezen már semmilyen nyomot nem láttam, ezért valamivel lassabban tudtam csak haladni. Érdekes, hogy a jelzés egyszer a magyar, máskor pedig a szlovák oldalon van felfestve, de így legalább jól követhető. A hó miatt egy picit küzdelmes volt ez a rész, viszont mire kiértem a határmenti mezőhöz, már a Nap is kisütött. A mezőn egy rókát pillantottam meg, amint épp Szlovákia felé iparkodott, de sajnos nem tudtam értékelhető fényképet készíteni róla. Mondhatni szikrázó napsütésben sétáltam be a nemzeti park látogatóközpontjához, melyet sajnos zárva találtam. A vele egy épületben található Tourinform irodáról azonban beengedtek, így a túranap második bélyegzője is meglett. A Baradla Kempingnél is van egy, de ott én nem néztem.
Egy esőbeállónál tartottam egy hosszabb pihenőt, kicsit sétálgattam a sziklafal alatt. A barlangba sajnos nem tudtam bemenni, mert az aggteleki oldalról most nem indulnak túrák. Pedig milyen klassz lett volna a föld alatt megtenni a Jósvafőig tartó távot. A pihenő egyben erőgyűjtés is volt, hisz a jelzés egy hosszú lépcsősoron visz fel a sziklafal tetejére, majd vezet be az erdőbe. A sziklafal tetején található kilátópontról remek kilátás nyílt a vidékre. Kicsit itt is nézelődtem, majd elindultam az erdő felé. Az aggteleki oldalon még egészen kellemes idő volt, viszont ahogy átértem a hegy túlsó, már nem napos oldalára érezhetően hűvösebb lett. Már nem volt messze az esti szállás, ezért csak egy kesztyűt húztam magamra. Szerencsém is volt, mert az OKT jelzésen egy szarvast pillantottam meg, amit sikerült a távolból lencsevégre kapnom. Mikor közelebb léptem a szarvas megriadt és eltűnt a fák között.
A hucul ménes földjén
Néhány perc múlva a Baradla-barlang jósvafői bejárata felé ereszkedtem, ahol megszereztem a túranap utolsó bélyegzőjét. Sajnos pont lekéstem a Vörös-tói középtúrát, de az ajándékboltból kárpótoltam magamat. Szállást a Tengerszem Hotelben foglaltam, melynek éttermében egy kiadós vacsorát is elfogyasztottam. Másnapra korai indulást terveztem, ezért a szobához járó reggelit hideg élelemként kaptam meg. Itt is köszönöm a rugalmasságot! Sötétedésig még volt egy kis idő, ezért lesétáltam a Tengerszemig. Mire a visszaértem a hotelhez, az egyébként sem nyüzsgő környék teljesen kiürült. Az éjszakám itt is jól telt, kipihenten tudtam és a tervezett időben tudtam nekivágni az utolsó túranapnak. Reggel volt némi hószállingózás és köd, de ezek nem befolyásolták a haladásomat. A jelzés itt is jól követhető volt, talán csak a hucul ménest rejtő lankákon kellett keresgélnem az irányt, mert valószínűleg itt is a köveken van a felfestés.
Egyébként kétszer is át kellett kelnem a villanypásztoron, de láthatóan a jelzés is arra irányít, szóval ezzel nem volt gond. A Kuriszlán-völgyből kiérve, a piros és a kék sávjelzés találkozásánál úgy döntöttem, hogy egy darabon nem a kéket fogom követni. A piros jelzésen a Szelce-völgyön át indultam Szelcepuszta felé. A reggeli ködben ez érdekesebb útvonalnak ígérkezett, mint az erdőben kanyarogni, hisz ilyen szakaszok még bőven vártak rám a nap folyamán. A völgy egy „L” alakot formáz, melynek közepén igen nagy szerencsém volt, találkoztam a békésen táplálkozó hucul ménessel. Nagyon nyugodt lovak alkotják a ménest, akiket cseppet sem zavart az éppen arra járó turista. A völgy másik ága már teljesen ködmentes volt, így Szelcepusztára már napsütésben értem be. A turistaház egész évben nyitva van, de ezúttal nem tértem be. Még mindig gondolkodtam a Szádvár megmászásán, ami viszont elég időigényes.
OKT 24. szakasz, téli túra
Az erdei utakon viszonylag jó ütemben és szinte eseménytelenül tudtam haladni. Talán egy pár száz méteres szakasz volt jeges, ahol a bakhátra kényszerültem. Találkoztam is néhány rönkszállító teherautóval Szögliget felett. Ekkor épp ismerős vidéken jártam, hiszen a tavaszi túlélőverseny alkalmával áthaladtunk itt. Derenk felé még az a patakmeder is meglett, ahol sikerült meztelen csigába nyúlnom. Ez az emlékem azóta sem szépült meg. Derenk romközséget elérve tartottam egy hosszabb pihenőt, felsétáltam az emlékkápolnához és a kiállítást is megnéztem. Aki kíváncsi Derenk történetére, annak ezt a rövidfilmet ajánlom megtekintésre. A bélyegzőt itt is rendben megtaláltam. Tovább indulva aztán újra magamnak kellett taposnom az utat, ami bár nagyon szép volt, elég sok energiát kivett belőlem. Szádvár romjaihoz végül nem kapaszkodtam fel, a túlélőverseny alkalmával, jóval tisztább időben az onnét nyíló kilátást már megcsodáltuk.
A Borz-lyuk-forrásig elég nehéz volt a friss hóban haladni, utána pedig a kitartó emelkedő jelentette a kihívást. Az emelkedőn felfelé még túratársakkal is találkoztam egy pár személyében. Ennek köszönhetően a Szabó-pallag vadászházig már kitaposott nyomokban tudtam haladni, de ez nem volt mindig olyan könnyű az emelkedőn. Mindenesetre köszi az útépítést srácok! A vadászháznál újra egy hosszabb pihenőt tartottam, közben az itteni bélyegzővel adminisztráltam, a szakasz hátralévő része már újra eseménytelenül telt. Csendesen ereszkedtem le Bódvaszilasra. A vasútállomáson a bélyegzőt rendben megtaláltam, majd a kiszemelt vonat érkezéséig megebédeltem, s rendbe szedtem magamat. Napozni ezúttal nem tudtam, mert a Nap már a hegyek mögé bukott.
Az idei téli túrám is nagyon jól sikerült, három túranapon szinte végig havas tájakon haladva. Bár medvét, farkast és hiúzt sem láttam, mégis nagy mérföldkőhöz érkeztem. Heyjoe adatai szerint 999,1 kilométert teljesítettem az OKT-n. Folytatás tavasszal következik, amikor terveim szerint már Hollóházára érek.
A szakasz túranapjainak nyomvonala az alábbi térképeken, képeim pedig a bejegyzésbe ágyazott képekre, a Képek menüben vagy ide kattintva érhetők el.
Bejárás időpontja: 2019. január 28-30.