Kiss Attila Tivadar
A Börzsönyi Kéktúra (BKT) 2. szakasz távját Bernecebaráti és Nagybörzsöny között az elmúlt hétvégén sikerült bejárnom, méghozzá verőfényes napsütésben.
Már egy héttel korábban is szerettem volna lejárni a BKT 2. szakasz távját Bernecebarátiból indulva Nagybörzsönyig, azonban a család informatikai eszközei a vártnál több törődést igényeltek. Nem hagyhattam őket magukra, pedig akkor is csodaszép napos idő volt, legalábbis a lakásból annak tűnt. Azonban múlt hétvégén minden adott volt, hogy ezt a szakaszt is teljesítsem. Budapestről Szobig vonattal, majd onnét busszal mentem Bernecebarátiba. A hajnali vonaton is láttam néhány túratársat, többségükkel egy buszra szálltam fel, de a végállomáson már egyedüli utasként szálltam le. Legutóbb az Öregerdő Vendégháznál pecsételtem, így most a változatosság kedvéért a Ventura sörözőbe tértem be a bélyegzőért.
Egy fácán, ami csaknem levadászott
A sörözőben éppen a hajnali disznóvágás afterpartija lehetett, mert szinte tele volt és a vendégek kivétel nélkül pálinkát ittak. Rövid és türelmes várakozást követően megkaptam a bélyegzőt, majd elköszöntem az egybegyűltektől és útnak indultam. A köszönés egyébként egyoldalú volt, mert már belépésemkor sem fogadta senki, nem olyan jól nevelt a vendégsereg, mint Nyírderzsen. Hamar felvettem a helyes irányt a legutóbb kitapasztalt útvonalon, a temetődomb és a templom előtt elhaladva. Szerettem volna pár fényképet készíteni a templomról, a völgyben ébredező faluról, s a kék sávjelzésre csak ezután tértem rá. A faluból kivezető út jobbára fagyott volt, így nem a sár, hanem a keményre fagyott bakhátak okoztak kihívást. A pincéket elhagyva balra fordultam, majd szinte végig egyenesen haladtam Kemence felé. Az egykori víztározó medrében bőven volt víz és legalább annyi szemét is, nem nyújtott szép látványt.
Ahogyan elhaladtam a víztározó mellett felzavartam egy fácánkakast, ami olyan lendülettel röppent fel mellettem, hogy majdnem nekem repült. A vadvilággal való érintkezést ezzel le is tudtam egész napra, mert az egy kamikaze fácánon kívül más vadállatot nem láttam. Kemence községet szűk fél órás sétával értem el, a fácános incidenst leszámítva lényegében eseménytelenül. A falu határától a Feketevölgy Panzióig tartó öt kilométeres szakaszon műúton vezet a jelzés, de a táv részben kisvasúttal is megtehető. Mivel a kisvasút csak áprilistól üzemel, így sétáltam. A kemencei végállomáson a bélyegző csak nyitvatartási időben érhető el, így Csarnapuszta megállóban kellett feljegyeznem az igazolókódot. Kisvasúttal történő teljesítéskor ez kihagyható.
Patakvölgyben
A kemencei bélyegző a Kőrózsa Panzióban is beszerezhető és mivel nyitva volt betértem. Ezt elhagyva hosszú és lényegében eseménytelen szakasz következett az erdei műúton a Feketevölgy Panzióig. Onnét viszont néha szó szerint a Csarna-patak medrében, de legalábbis azt keresztezve visz az út. Ha jól számoltam hétszer keltem át a patakon és volt benne víz bőséggel, de száraz lábbal megúsztam. Az út mentén futott a kisvasút is, azonban ennek nyomvonalát a természet már elkezdte visszahódítani. Jól követhető a régi nyomvonal, ahol a sínpár még ma is ott áll, de több helyen a Csarna-patak által alámosva, máshol pedig az egész vasúti hidat elvitte a víz. Egy-egy rövidebb szakaszon dúsabb vegetáció nehezítheti a túrát, télen ez annyira nem jellemző, de azért figyelni kellett.
Roppant mód élveztem ezt a szakaszt, kicsit az Arka-patak völgyére emlékeztetett, csak itt persze több víz volt a patakban. Elképzeltem milyen lehetett, amikor a kisvasút is itt robogott ebben a völgyben. Sokat nézelődve, roppant kényelmes tempóban nem sokkal tizenegy óra előtt értem el Hamuházhoz, a BKT következő igazolópontjához. A kulcsosház teraszán a dobozban bőven volt igazolómatrica, egyet magamhoz vettem, majd a napsütést kihasználva a tisztáson megtartottam a nap egyetlen hosszabb pihenőjét. Tovább haladva a túranap legnagyobb kihívása következett egy kitartó emelkedő képében, de ezt is nagyon élveztem. Néhányszor rövid időre megálltam fényképezni és pihenni.
BKT 2. szakasz, szintidőn belül
Az emelkedőt leküzdve egy ritkítás mellett elhaladva megpillantottam a Csóványoson álló kilátót, ahová tiszta időben még nem sikerült eljutnom. Ekkor voltam a túranap legmagasabb pontján, a jelzés innét már lefelé vezetett. Bányapuszta felé ereszkedve két túratárssal találkoztam szembe, akik felfelé kaptattak, az ő útjuk valóban egy szuszogtató emelkedőn vezetett. Bányapusztára érve szintén rendben megtaláltam a tornácon a túra igazolómatricáit, egy madarak által megtisztelt üvegben. Kézmosás ajánlott! Rövid pihenő után párszáz méteren sárdagasztás következett, de nem volt vészes. Ettől eltekintve igen jó minőségű erdei úton haladtam, ahol egy nagyobb túrázó társasággal is találkoztam. Az erdőben bal kéz felől pedig éppen fakitermelés zajlott, de ez sem zavarta a túrát.
Valahol az erdőben észrevettem, hogy újra van térerőm és mivel idővel igen jól álltam rá is néztem a lehetséges visszautakra. Nagybörzsönytől még mintegy fél órányi járásra lehettem, így rendkívül kényelmes tempóban tudtam haladni, volt időm a következő buszig. A település feletti dombokról nem csak Nagybörzsönyre, hanem Szlovákia felé is szép kilátás nyílt. Nagybörzsöny nevezetességeiből most nem néztem meg semmit, csak a bélyegzőért tértem be a Malomkert Panzióba, amit a recepciós hölgytől meg is kaptam. A tintapárnát is feltöltötte a kedvemért, mert ha egyszer beindul a szezon, akkor úgyis szükség lesz rá. A túra folytatását igyekszem majd úgy szervezni, hogy szét tudjak nézni a faluban, mert bőséggel akad fotótéma. Ezúttal azonban a pecsét megszerzését követően a buszmegálló felé vettem az irányt, mert bizony elértem a tervezettnél korábbi buszt, amire még várnom is kellett egy keveset. Hazafelé szintén szobi átszállással busszal, majd vonattal haladtam.
A túranap során megtett út nyomvonala a térképen, míg néhány válogatott képem a bejegyzésbe ágyazott képekre, a Képek menüben vagy ide kattintva érhető el.
Bejárás napja: 2020. február 8.