A túra következő négy napjában a DDP Igal és Bükkösd közötti részét jártam be keresztül a gyönyörű Zselicen.
A negyedik túranapot változatos időjárási körülmények között Igalon zártam, ahol a gyógyfürdőben sikerült felfrissülni. Sajnos éjszaka nem tudtam olyan jól pihenni, kimondottan rosszul aludtam. Az ágyam ugyanis annyira hangosan nyikorgott, hogy a legapróbb mozdulatnál is megébredtem. Alig vártam a reggelt, mert tényleg nem aludtam túl jól. Az elsők között keltem hát, pakolás és egy gyors reggeli után útnak is eredtem. Igal még csak ébredezett és így reggel sokkal jobb hangulata volt a településnek, mint előző nap délután. Újra észak felé kellett haladnom, vissza arra dombra, amiről korábban leereszkedtem, szóval emelkedővel indult a túranap. A kellemesebb fajtából, nem a sunyi meredekből.
Egy kicsit erdőben
A domb tetején egy fiatal erdő várt, ami hamar átvezetett a műúthoz. Ott a Dél-dunántúli Piros (DDP) útvonalán egy éleslövészet táblát találtam, de ezekkel mindig gondban vagyok. Magyarországon óhatatlanul felmerül bennem, hogy ez a valóság vagy csak egy kint felejtett tábla. Többnyire az utóbbi és mivel itt sem láttam friss keréknyomokat, nem hallottam lövéseket a Ráksi-erdő felé haladtam tovább terv szerint. A mezőről pazar kilátás nyílt dél felé, végre igazán szép tiszta idő volt már reggel is. Nagyon jó tempót sikerült felvennem, a mezőt és az erdei részt is élveztem. A Ráksi-pihenőnél pár percre megálltam, ami nagyon hangulatos, ezt még az a rengeteg szúnyog sem tudta csorbítani. Pedig mindent megtettek érte… Az erdőnek ez volt a leginkább szélcsendes és sötét része, máshol pont annyira járt a levegő és beszűrődött annyi fény, amit a rovarok már nem bírnak.
Ez a szép kis erdő megalapozta a túranap jó hangulatát, így kanyarogtam Ecseny felé. Az erdőből kiérve kicsit aztán morgolódtam, mert elveszett a jelzés, én meg az egyértelműnek látszó úton mentem tovább. Szerencsémre egy merő sártenger volt, rendkívül boldog voltam, hogy oda és vissza is megtehettem az utat. Miután megvolt a helyes útirány eseménymentesen és nagy hőségben értem be Ecsenybe. A bélyegzőt a kisbolttal szemközt rendben megtaláltam, ahol a padoknál egy hosszabb pihenőt is megengedtem magamnak. Ekkorra már nagyon nagy hőség lett és semmit nem járt a levegő. A túranap hátralevő részében sok árnyékra már nem is számíthattam. Ecseny is a somogyi csendes kis falvak táborát gyarapítja, evangélikus temploma nagyon meghatározza a látképet.
A hőségben meg kell állni
Bár nem bélyegzőhely, de igazoldási pontnak kiváló volt Mernyeszentmiklós, amit nagyjából egy órányi járással értem el. Alig négy kilométerről van szó, de úgy éreztem nem haladok előre, később a gps-t visszanézve nagyon is jó tempóban haladtam. Dél körül értem el a települést, ahol a nagy meleg elől menekülve kénytelen voltam egy rövidebb pihenőt tartani. Noszogatni kellett magamat, hogy tovább induljak. Somogygeszti volt a cél, amit mezők és keskenyebb erdősávok mentén baktatva szintén úgy egy órányi járás után értem el. Hangulatos rész volt ez is, bár néhány nagyobb dagonyát itt is kerülgetnem kellett. Somogygeszti már első látásra nagyon megtetszett, aztán a bélyegzőhelyen ez a jó érzésem csak tovább erősödött. A DDP igazolópontja egy nagyobb letérőt igényel a nyomvonalról, előnye viszont, hogy hideg frissítőhöz juthat a megfáradt turista. Közben a dohányboltos gondoskodik róla, hogy a pihenő jó hangulatban teljen el. Még fényképezni is elfelejtettem.
A túra ötödik napján sem voltam időhöz kötve, ezért is engedtem meg magamnak egy hosszabb pihenőt. A másik oka az volt, hogy abban a hőségben baktatni még engem is nagyon megviselt. Persze azért haladni is kell és térkép alapján az út további része nem tűnt különösebben nehéznek. Hm, ért némi meglepetés, amikor a mezőn ugyan kaszált úton haladtam, néha igen küzdelmesen. De olyan is volt, hogy újra egy nagyobb susnyáson kellett átvágni, szóval a térkép és a valóság ezúttal sem találkozott egymással. Már nagyon vártam, hogy elérjek Magyaregresre, ahol beiktattam egy rövidebb pihenőt. A bélyegző itt is rendben elérhető volt és a kisbolt is a kényelmemet szolgálta, egyébként ez a település nem hagyott különösebben mély nyomot bennem.
Desedában
Terveim szerint a Desedai Arborétumban szerettem volna tölteni az éjszakát. Karnyújtásnyi távolságban a napi céltól nem kellett sietnem. Magyaregrest elhagyva egy kerékpáros figyelmeztetett, hogy az arborétum új hídjának éppen zajlik a hivatalos átadó ünnepsége, nem fogok tudni átkelni. Aznap már nem is szerettem volna, de valószínűleg másnap reggel is én voltam az első DDP-t járó, aki átkelt rajta. Az arborétum nagyon szép, rendezett, rengeteg különböző növénnyel, amik jó egységet alkotnak. Viszonylag hamar meg is találtam az esti szálláshelyet az arborétum közepén egy esőbeállónál. Gondolkodtam rajta, hogy nem is állítok sátrat, de a tó közelsége miatt elég sok volt a rovar, még sötétedés után is. Nem volt túl nagy mozgás, néhány kutyasétáltótól eltekintve csendes estém és éjszakám volt, kár lett volna kihagyni ezt a sátorozást.
A túra hatodik napján csak egy rövid, pár órás séta várt rám, hiszen már ott voltam Kaposvár külvárosában. Nem is siettem el a reggeli indulást, pedig már napkelte előtt ébren voltam. Körbesétáltam az arborétumban, ami csütörtök kora reggel csak az enyém volt. Utána meg kifejezetten jól esett kicsit lustálkodni a sátorban, majd kilátással a tóra elfogyasztani a reggelimet. Aztán persze útnak kellett indulni ebből az idilli környezetből is, ami sokáig nem is változott, hiszen a parkerdőben kanyargott az ösvény. Nagyon jól kiépített kirándulóhely, irigylem is kaposváriakat. Kényelmes tempóban ballagva értem el a Vizisporttelepig, ahol a következő bélyegzőt rendben megtaláltam. Itt már zajlott az élet és az úton is volt forgalom, fura is volt az előző napok magánya után ez a jövés-menés. Csupán egy szusszanásnyi pihenőt engedtem meg magamnak, majd a Fekete István Látogatóközpontnál terveztem megállni.
A Zselic kapujában
A látogatóközpont nem esett messze, ha nem lenne az úton közben egy kanyar, bőven látótávolságban is lenne. Nekem sok újdonságot nem tudott mutatni, de a látógatóközpont nem is az én korosztályomnak, hanem a gyerekeknek szól. Arra viszont remek, mert pont fogyasztható mennyiségű információt ad. Az időszaki kiállítás az élővilág ábrázolásáról viszont nagyon tetszett. Úgy egy órát időztem el itt, majd haladtam tovább Kaposvár felé egyre inkább magam mögött hagyva a természetet. A 61-es útnál valószínűleg nem vettem észre a jelzést, megint az egyértelműnek tűnő úton, egyenesen mentem tovább a város felé. A városi sportcsarnoknál értem be a városba, ami elsőre is igen jó benyomást tett rám. Árnyas és rendezett utcák, rengeteg kerékpáros, nekem való hely. Mielőtt elfoglaltam volna a szállást még bevásároltam a következő néhány napra, némi gyümölccsel kiegészítve.
A szálláson vettem egy forró zuhanyt, majd városnézésbe kezdtem és beszereztem a kaposvári pecsétet is. Egyszerűbb volt, így, mert a vasútállomás kis kitérő lett volna az útvonalról. A jegypénztárban a hölgy azonnal tudta mi járatban vagyok és kérdés nélkül vette elő a bélyegzőt. Gondoltam magamban: ejha, ez aztán a fogadtatás. Egészen estig elfoglaltam magam a városban, de igyekeztem időben nyugovóra térni, gondolva a másnapi útra is. A hetedik túranapot nagyon vártam, mert a Zselic már a Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúrán (RP-DDK) is nagy kedvencem lett. Korai indulást terveztem, mert az esti szálláshelyre szerettem volna időben odaérni, mert nagyon kíváncsi voltam rá. Ezt sikerült is tartani és a vasúton való átkelés után rögtön egy szolidan szuszogtató emelkedőt kellett leküzdenem. Majd kis kanyargás után a Gyertyános Parkerdőben bandukoltam, amit a Töröcskei erdő követett.
Turista menyország
Vártam ezt a napot, hogy újra Ropolyban legyek, de már a nap elején hatalmas ajándékot kaptam. A Vackor tanya egyszerűen fantasztikus, annyira feltöltött már kora reggel. Szívem szerint sokkal többet időztem volna itt, hiszen ez tényleg a bakancsos turisták menyországa, semmi sallang, pont annyi mindenből ami kell. Nehéz szívvel indultam el, de vígaszt jelentett, hogy Ropoly várt rám aznap. Volt egy üzenet a tanyán, ahol természetesen a bélyegző rendben elérhető volt, amin jót mosolyogtam. Gondoltam magamban, hogy igaz, de ma nem, hiszen az utak erre nagyon jók. Hát kaptam egy pofont, már egy órán belül. A horgásztavat kerülve még pazar útviszonyokat találtam, de közvetlenül Töröcske előtt egy bozótvágó nem is lett volna elég. A településen nem álltam meg. A mezőn egészen jól lehetett haladni, de az erdőbe érve volt pár kifejezetten nehéz és technikás rész. A bozótvágó mellett kezdtem hiányolni a gumicsizmát is, amikor egy mocsáron vitt át az út.
Szerencsére után jelentősen javultak az útviszonyok és végre a már ismert kiváló minőségű turistasztrádán haladhattam. Itt igen jó tempót sikerült felvenni és még be is hoztam nem keveset, amit a korábbi küzdelmes részeken ott hagytam. Aztán egyszer csak ott volt előttem jobbra az erdészház, kicsivel távolabb pedig a magtár, amit úgy látom felújítottak. Ez a völgy fantasztikus, még most is, hogy az igazán szép részeit nem is érintettem, mert nekem nem a tó, hanem a kastély, a kutatóintézet felé volt dolgom. Dél körül járt, ezért itt megengedtem magamnak egy kis pihenőt, ha a pecsét beszerzése végett úgyis le kellett vegyem a hátizsákomat. Felüdülés ez a hely is, kár, hogy a bélyegzőhelynél rendes pihenőhelyet nem találni. A szünet után egy darabig műúton kanyarogtam, ahol az RP-DDK-val közösen halad a DDP. Itt találkozott először a két túraútvonal.
Elhagyom Somogyországot
A műútról rátértem a régi postakocsi útra, ami szintén nagyon jó minőségű, éppen csak nem szilárd burkolatú. Több rönkszállító autó is elkerült, méghozzá igen kulturáltan, szóval a Zselic megint adott valamit. Látszik, hogy figyelnek a bakancsos turistákra, amit az út mentén található esőbeállók is mutatnak. Apró kellemetlenség, hogy vagy fél tucatnyi helyen voltak kirakva méhkaptárak, közvetlenül a DDP mellett. A megmosolyogtató nevű Dugás-kúti letérő előtt találkoztam a túra során először egy kiránduló párral, előtte senki nem jött szembe. A postakocsi útról letérve keskenyebb útra tértem, de azon is nagyon jól lehetett haladni. Ez azonban csupán egy rövid ideig tartott, mert az erdei út újra egy műútra vezetett ki, amin már egyenesen Bőszénfa felé haladtam.
Szerencsére jutott némi árnyék, így a hőséget annyira nem lehetett érezni, de attól még fárasztó volt és itt is azt éreztem, hogy alig haladok. Természetesen ezúttal is csalóka volt ez az érzetem, mert ütemesen és jó tempóban ballagtam. Bőszénfán a bélyegzőt a már bezárt Kerékkötő Csárda oldalán találtam meg, de itt beengedtem magam a kerítésen belül a teraszra. Végre hátra tudtam dőlni és árnyékban elfogyasztani a szomszédos kisboltban vásárolt frissítő narancslevet. Már csak pár kilométerre voltam az esti szálláshelytől, mégis egy hosszabb pihenőt tartottam, nagyon jó volt itt ücsörögni. A korábbi kisvasút vonalán kanyarogtam Antalszállásig, ahol a főúton átkelést követően ismételten elveszítettem a jelzést. Annyira sűrű volt minden irányban a növényzet, hogy én megint az egyértelmű és járható úton haladtam tovább, ami ugye hiba volt. Persze percen belül meglett újra a helyes irány, ami szintén a régi kisvasút vonalán vezetett.
A Zselic szívében
Rövidesen elértem Terecsenybe, ahol az egyik bélyegzőt rejtő Zrínyi kulcsosházban szerveztem le az éjszakát. A kulcsosház olyan, mint az összes többi, látszik rajta az idő és az a sok szeretet is, amivel gondozzák. A kulcsosház igen jól felszerelt és nagyon jó hangulatot áraszt. Béke és nyugalom, ahol szívesen időzöl és ahonnét nem nagyon akarsz elindulni. Én is ezt éreztem, ráadásul a túranap során nem először, így bármennyire is volt nehéz nap, a végén minden megszépült. A vacsorámat a csillagos ég alatt, a kulcsosház udvarán fogyasztottam el, előtte még sétáltam egyet a faluban, ahol a csendet harapni lehetett. A nyolcadik túranapra feltöltődve vágtam neki, a nap végére a Zselic szívéből legalább a Mecsek lábáig terveztem eljutni. Az út továbbra is a felhagyott kisvasút nyomvonalán vitt, helyenként kicsit küzdelmes volt a haladás, de összességében jó útviszonyokat tapasztaltam.
Meg persze nagy hőséget, amit elég nehezen viseltem. Főleg akkor, amikor már Ibafa felé sétáltam a műút mellett, kicsit járt ugyan a levegő, de attól még dőlt a meleg alulról is. Almamellék mellett a horgásztó adott némi felfrissülést, hiszen mégis csak víz mellett vitt az út, ami szép látványt is nyújtott. Ibafán a bélyegzőt a Pipamúzeumnál rendben megtaláltam, majd elmentem a gondnokért, hogy a múzeumot meg tudjam nézni. Azért az ibafai papi fapipát nem lehetett volna kihagyni. A kulturális pihenő után minden árnyékot nélkülöznöm kellett, ráadásul egy szuszogtató emelkedő állt előttem. A domb tetejére érve az egész Zselic vidéket be lehetett látni, mindent, ahol az elmúlt napokban kanyarogtam. Ennek most szükségszerűen hátat kellett fordítanom. Újra változatos útviszonyokat találtam, de nem is ez és nem is hőség jelentette a legnagyobb nehézséget.
DDP Igal és Bükkösd között
Folyton figyelnem kellett, hogy a helyes irányt tartom-e, mert jelzésekkel bizony nem voltam elkényeztetve. Ez, hogy szinte minden lehetséges irányváltásnál meg kellett állni tájékozódni, rendkívül fárasztó volt. Mindig az, amikor kiesel a tempóból és keresgéled az utat. A burjánzó növényzet nem segített és sok helyen a jelzések is hiányosak voltak. Sajnos ez a DDP egy jó részére igaz, ezért is gondolom utólag úgy, hogy ez volt az eddigi legnehezebb túrám. Ibafát elhagyva kisebb erdősávok mellett, néha egy-egy bozótoson átkelve, de többnyire kaszálókon át haladtam. Dinnyeberki nem bélyegzőhely, de igazodási pontnak és pihenőnek remek. Még a településen belül is keresgélni kellett egy árnyékos helyet, ahol pihenhetek, mert már nagyon le szerettem volna ülni. Jól jött a pihenő, mert a települést elhagyva megint egy szinte áthatolhatatlan bozótost kellett leküzdenem, mert arra vitt az út. Véremet adom egy kitűzőért.
Amint felértem a dombra már nem volt gond, jól lehetett haladni. Itt megláttam magam előtt a Mecsek keleti oldalát és a napi végcélt Bükkösdöt is. Dél felé tekintve a cementgyár épületet uralta a látóhatárt. Volt egy olyan gondolatom, hogy még aznap felmegyek a következő bélyegzőhelyre, de ezt elvetettem. Olyan remek esti sátorhelyet találtam a sportpálya mellett, amit kár lett volna otthagyni. Kellőképpen rejtve voltam a kíváncsi szemek elől, volt víz és pad, sőt még a telefonokat is hálózatról tudtam tölteni. A DDP Igal és Bükkösd közötti szakaszának Bükkösdön lett vége, ami szombaton délutáni és esti képe alapján jó benyomást tett rám. A bélyegzőnél a kisboltot már nem találtam nyitva, de nem is volt rá szükség, mert mindenem megvolt, hogy kipihenjem a nehéz túranapot. A Zseliccel a hátam mögött és a túra kétharmad részével a lábamban már csak, csak a Mecsek állt előttem. Ez viszont egy következő bejegyzés témája lesz.
A túranapokon megtett út nyomvonala a lenti térképeken látható, képeim pedig a bejegyzésbe ágyazott képekre, a Képek menüben vagy ide kattintva érhetők el.
5. túranap
6. túranap
7. túranap
8. túranap
Bejárás napja: 2023. július 5-8.