Bakonytól a Balatonig

Egy igazán lélektámogató túra lett a Bakonytól a Balatonig túrakiírás teljesítése a számomra mindig legszebb őszi erdőben.

A Bakonytól a Balatonig túrakiírásról a Balaton-felvidéki Kéktúra (BFK) teljesítésének igazolása során szereztem tudomást. Azonnal megtetszett az útvonal, amit a szememmel már sokkal korábban, gyerekkoromtól fogva bejártam. A Közép-dunántúli Piros túra bejárása során a túrakiírás nyomvonalához igen közel haladtam el, nevezetes pontjait már akkor szemrevételeztem. A szándék bőven megvolt már, így aztán csak időt kellett találni a bejárásra. A túrakiírás mindössze ötven kilométer, amit akár egy nap alatt is be lehet járni, de miért siettem volna.

Vágjunk bele

A túra teljesítésére két napot számoltam, ami nagyon kényelmes tempót tett lehetővé. Közlekedés szempontjából jobban jött ki a városlődi indulás, ami a túra szakaszolását is meghatározta. Néhány nappal a túra előtt még nagyon gondolkodtam rajta, hogy a hosszú hétvégén nekivágjak-e, sőt majdnem kiegészült a túra egy városnézéssel is. Szó mi szó, ilyen szélsőségek mellett, kiváló túraidőben indultam Városlődről. Kivételesen autóval érkeztem Városlődre, ahol a Fenyves kocsma környékén igen nagyszámú túrázóval találkoztam. A kocsma ugyebár Országos Kéktúra (OKT) bélyegzőhelye, de nekem is itt kellett igazolnom az indulást. A tulaj ezúttal is nagyon kedves volt, pár percet beszélgettünk és még ő mondta, hogy most már valami kagylós út is erre vezet. Ha legközelebb Városlődön járok, azt is megnézem.

A pecsét megszerzését követően a vasút felé vettem az irányt, ahol ráléptem a piros sávjelzésre. Kislőd felől is vagy féltucat túrázó jött szembe és a peronon is egy nagyobb csoport várakozott, láthatóan sokan kihasználták a hosszúhétvégét ennek az OKT szakasznak a teljesítésére. A település egyébként sem túl forgalmas, de azon az úton ahol a piros sávjelzés vezetett igazán nyugalmas volt. A főút morajlását már tulajdonképpen a faluban magam mögött hagytam, az erdőben méginkább. Teljes szélcsend volt és szépen sütött a Nap, csak az árnyékos részeknél maradt harmatos a fű és az avar. Ez cseppet sem volt zavaró, sőt nagyon is hangulatossá tette a túra első kilométereit. Még az első, egyébként nem túl acélos emelkedő előtt utolértem egy három fős kiránduló társaságot, akik Városlőd körül tettek egy körtúrát. Nem nagyon számítottam rá, hogy a piroson találkozom majd valakivel.

Őszi erdőben

Változatosan színpompás őszi erdőben haladtam, a lábam alatt ropogott a sok sárga levél. Bő egy órányi séta után elérkeztem a Szentgál feletti dombtetőre, ahonnét pazar kilátás nyílt az egész völgyre és a Dr. Majer Antal kilátó is feltűnt. Rögtön a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúra Abaliget feletti szakasza jutott eszembe, ami hasonlóan pazar kilátást kínál. Innét még jó fél óra járás a település, ráadásul műúton kell közben haladni. A 8-as út zaját ezen a szakaszon nincsen mi tompítsa, de a táj bőven elég kárpótlásnak. Az őszi túra miatt még gondolkodtam rajta, hogy bakancsot vagy a sokkal könnyebb túracipőt vegyem majd fel. Végül a cipő mellett tettem le a voksomat, mert túl nagy sárra nem kellett számítani és úgy húsz kilométert aszfaltos úton kell megtenni, ami bakancsban annyira azért nem kellemes. A túracipő tökéletesen elégnek bizonyult még a csúszósabb vagy meredekebb emelkedőkön is.

Szentgálon a bélyegzőhely igen könnyen meglett, bár munkaszüneti nap volt, de a kocsmákra lehet számítani. Valósággal dőlt ki a mulatós zene a Cuki Presszóból, ahol egy frissítő után szintén pár szót váltottam a tulajjal, aki nagy lovas ember, bár néhány szavát a nagy zenebonában alig értettem. A kocsma törzsközönsége csak a kitiltás felvetésére vette lejjebb a hangerőt, közben nagyon el akarták kerülni, hogy fényképezzem őket. Nem mintha lett volna ilyen szándékom, de ki tudja, hogy a lelküket féltették vagy a körözési adatbázisban jobb kép van róluk, ezt már nem tudom meg. Pont délben hagytam el a falut egy dombon felfelé kapaszkodva, melynek túloldalán egy hajtűkanyarral fordultam vissza. Egy rövid szakaszon nagyon beszűkült az útvonal, balra egy kerítés, jobbra pedig a növekvő cserjék között, gyakorlatilag egy vadcsapáson kellett haladni. Ez a Cinca-patakon átkelésig tartott, aztán újra kitágult a tér, lényegében ez volt a legkevésbé jól járható része a túrának.

Csúcson vagyok

Az útvonal egészét tekintve jól jelzett, talán ezen a Szentgál utáni szakaszon és kicsit később a Séd-patakon átkelést követően veszett el a jelzés egy rövid időre. Hosszasan kanyarogtam a hegyek közötti völgyekben, mígnem a Miklós-hegy alá értem. A tanösvénynél kicsit elkevertem ugyan, de végül meglett a helyes út egy szuszogtató kaptatóval, majd egy kapun átkelve máris a védett tiszafásban jártam. Roppant mód hangulatos helyeken vezetett a jelzés, mintegy harminc centi széles út egészen a lejtő szélén. A párhuzamosan futó tanösvény nyomvonalát nem is igazán értem, mert ezen a szakaszon egészen biztosan nem egy könnyen járható út. Mondom ezt úgy, hogy pont egy látáscsökkent hölgy jött szembe két vezetőjével. Később a hegy túloldalán az esőbeálló előtt értem be egy családok, akik szintén a Dr. Majer Antal kilátóhoz tartottak. Ezt a kilátót már évek óta szerettem volna megnézni, végre eljutottam hozzá.

Fantasztikus a kilátást nyújt, még szebbet mint a csaknem szemközt a Papodon álló vitéz Bertalan Árpád kilátó. Tiszta időben sokkal messzebbre lehetett volna ellátni, de így is látszódott a távolban a Kab-hegy, a Kőris-hegy, a Magas-Bakony, Veszprém és a közeli falvak egytől egyig. Várpalotát és a Balatont sajnos nem tudtam felfedezni. Ekkor már bőven túl voltam a túra felén, így itt tartottam egy hosszabb pihenőt, ettem és a közelben levadásztam egy geoládát. Tovább haladva aztán rövidítettem egy kicsit az útvonalon, egy jó kis lejtőn egyenesen nekimentem újra a sávjelzésnek, a kilátó ugyanis letérőt igényelt. Felfelé két kerékpáros szuszogott, a nap folyamán csak ők voltak hagyományos kerékpárral terepen, mindenki más elektromos kerékpárt használt. A Séd keresztezésénél nem vettem észre a hidat, ami jól el volt dugva, a patakon pedig teljesen esélytelen volt az átkelés. Száraz lábbal biztosan, de erre ott volt a híd, miután meglett.

Napnyugtában

Márkóig egy beszántott főúton, majd mezei úton, a település határától pedig a kerékpárúton ballagtam több kilométert. A Csatár-hegy alatt erről le kellett térnem, a kilátópont csak így érhető el, volt is egy kis kaptató. Emlékeim szerint itt is állt korábban egy kilátó, aminek a nyomait meg is találtam. A kilátóponton sikerült elcsípnem a napnyugtát, ami mosolyt is csalt az arcomra. Lényegében már Veszprém nem is tudom, valamiféle szőlőhegyén jártam, volt is lefelé menet egy nagyon helyes kis kápolna, egészen varázslatos helyen. Már csak egy hatalmas kutyafuttatón, ami valójában egy mezőn átkelés után, az Ördögrágta-kő alatt elhaladva újra a kerékpárúton ballagtam be Veszprémbe. A túranapnak szép lezárása volt a Gulya-dombi Parkerdő, ahol a lebukott Nap által színesre fényezett égboltban még megcsodáltam a kilátást. Ismerős a környék és Veszprém is, így nem okozott a városban sem különösebb gondot a szálláshelyre navigáció.

Az első túranap hosszabb lett, de a tervezett időben sikerült befejezni és egy klassz szálláson kipihenni. Külön semmit nem emelnék ki, egy éjszakára teljesen elfogadható, a Bakonytól a Balatonig túrát teljesítők számára pedig kifejezetten ideális elhelyezkedésű Szalay Villa. Nyugalmasan telt az éjszaka, így a másnapra tervezett korai indulás sem okozott gondot, hat órakor már úton voltam. A sintértelepi letérőig kerékpárúton, majd erdei úton vitt a jelzés, néhol kiváló rálátást biztosítva Veszprémre. Nagyon klassz kis erdei utakon haladtam lényegében eseménytelenül. Egyszer aztán kibukkantam az erdőből és előttem a völgyben teljesen ráláttam Veszprémfajszra. Kicsit még pára takarta a völgyet, ahol a település temploma és a kálváriadomb uralta a látóhatárt. Az erdőből lefelé ballagva a fehér kavicsos úton kénytelen voltam sapkát venni, mert annyira metsző hideg szél fújt.

Bakonytól a Balatonig

Az igazolópont csak a térképen volt jelezve, de egyébként is felkerestem volna a kálváriadombot, mert nem nagy kitérő. A domb becsületes neve Kálvária-hegy és a 379 méteres magassága ellenére fagyos szél tombolt. Párszor csaknem le is dőltem a csúcson a lábamról, de megérte életemet kockáztatni, mert csodaszép kilátást adott. Innét már a Balaton is látszódott. A hegyen pedig minden vélt vagy valós bűnömért megfizettem, bár szeptember 13-án is pont ezt gondoltam a kilátóban bivakolva. Úgy látszik tomboló szélviharban ilyen gondolataim támadnak. Tovább indulva sem lett barátságosabb az időjárás, ámbár az erdőben a hideget kevésbé lehetett érezni, a szél viszont megmaradt. Írhatnám, hogy klassz erdei utakon kanyarogtam, de lényegében egyenesen kellett mennem, továbbra is eseménytelenül. Egy hosszabb szakaszon fenyvesen át, aminek így ősszel kimondottan jó illata van. Meg hát a színek valami egészen varázslatosak, sajnos a képeim nem tudják ezt elég jól visszaadni.

A Király-kútnál tartottam egy szusszanásnyi pihenőt, majd haladtam is tovább. Tulajdonképpen a túranap során végig lefelé mentem, de innét mindez már érezhető is volt. Lovas és Paloznak határán ballagva még jó ideig erdőben kanyarogtam, majd a szőlőhegy felső végén találtam magam. Balra tőlem feltűnt a Somlyó-hegyi kilátó, ahol augusztusban bivakoltam viharos körülmények között, majd előttem egyre közelebb a Balaton. Kereszteztem a BFK vonalát, majd a paloznaki kálváriát is végigjártam fordított irányban. Paloznak most is rendkívül békés volt, bár akárcsak nyáron ezúttal is csak áthaladtam rajta. A Bakonytól a Balatonig túra távját ezzel teljesítettem, a bélyegző a faluközpontban rendben elérhető volt, már csak Csopakra kellett átsétáljak. Léleksimogató túra, aminek egyes pontjait már régóta szerettem volna felkeresni, így külön öröm volt, hogy erre egy útvonal is felfestésre került.

A túranapokon megtett út nyomvonala a lenti térképeken látható, képeim pedig a bejegyzésbe ágyazott képekre, a Képek menüben vagy ide kattintva érhetők el.

–

Bejárás napja: 2024. november 1-2.