Az edzésnek negyvenkettő elnevezésű felkészülési túránknak a megbeszéltek szerint kora reggel indultunk neki, de végül nem négyen, hanem csupán csak hárman.
Hűvösvölgyet, a rajt és cél helyét autóval közelítettük meg, ahol kora reggel könnyű volt megfelelő parkolóhelyet találni. Rövid készülődés után rá is tértünk a kék jelzésre. Ekkor még szükség volt sapkára és kesztyűre is, de az Oroszlán-szikla felé már reményt keltő napsütésben haladtunk. Út közben jónéhány hozzánk hasonlóan szintén korán kelő kocogóval találkoztunk, így aztán az Árpád-kilátónál szinte „tömeg” volt. A kilátást csupán röviden csodáltuk meg, hiszen előttünk volt még a táv nagyobb része. Jómagam tavaly előtt jártam itt utoljára és azóta mintha felújították volna a kilátót és környékét, de ebben nem vagyok teljesen biztos. Utunk továbbra is a kék jelzésen vezetett, melyen hamar elértük követező kilátópontunkat a Hármashatár-hegyet. Kicsit megkönnyítve saját dolgunkat a műúton haladtunk, megfelelő helyen rátérve a hegytetőre vezető kis ösvényre. Itt szintén nem időztünk sokat, a kilátást itt is csak röviden csodáltuk meg.
Edzésnek negyvenkettő
Gyors reggeli után indultunk tovább a kék jelzésen a Virágos-nyereg irányába. Én magam mindig megfeledkezem róla, hogy a túraútvonal ezen szakaszán még felfelé is kell haladni. Most sem volt másként és társaimat megtévesztve „innét lefelé megyünk” mondat hagyta el a számat. A Virágos-nyerget elérve a zöld jelzésen folytattuk utunkat, először a barátságos hétvégi házak előtt, majd pedig erdei utakon. A teljesség kedvéért meg kell jegyezzem, hogy egy háznál annyira nem volt barátságos a házőrző és a gazdi sem törte magát túlzottan, hogy visszafogja. A kiskapu kerítésén belülre azért beterelte az ebet, azonban kicsivel odébb, a nagykapun nem volt kerítés, így a négylábú ismét szolgálatba helyezte magát. A kutyánál sokkal jobban lelassított minket a sár. Az erdőben termetes pocsolyák és bakhátak keletkeztek, de ezeket az útról letérve az avarban kényelmesen meg ki lehetett kerülni. Itt csupán egyikünk lett térdig sáros, aki a szülői tanácsra fittyet hányva saját utakon járt.
Az igazi kaland az erdőből kiérve, a szántóföldek mellett ért utol minket. Azt hiszem a látványra – talán az érzésre is – a sártenger lehet a legjobb kifejezés. Na, itt már mindhárman sárosak lettünk és nem csak térdig. A folyamatos telefonos kapcsolatnak köszönhetően utunk során velünk volt kollégánk is, humora a sárban csúszkálva is támogatást adott. Solymárra érve első dolgunk a bakancsunk tisztítása volt. A településen végig jól láthatóan fel van festve a zöld jelzés, így a főútról a megfelelő kisutcába tértünk le. Írom ezt azért, mert túráim során rendszerint a településeken szoktam elvéteni az irányt. Sok helyen a turistautak jelzését más jelölések elfedik, itt azonban nem. Az is segített, hogy a szembe velünk több túrázó jött kis igazoló lappal. Néhányuk arcára ez volt írva: „Ezek aztán jól eltévedtek.” Mi nem zavartattuk magunkat és jó ritmusban felkaptattunk a szebbnél-szebb családi házak által szegélyezett kis utcákon, be az erdőbe.
Széltetőn, azaz a Nagy Szénáson
Természetesen itt is látható és érezhető volt a csapadék minden hatása. Röviden, ismét sárban gyalogoltunk. Nagykovácsi észak-nyugati határáig a zöld jelzésen, majd a Zsíros-hegyet elérve ismét a kék jelzésen haladtunk. István barátom már nagyon várta következő kilátópontunkat, a Nagy-Szénást ezért többször is rákérdezett, hogy mennyi idő múlva érünk oda. Szerencsére a kék jelzésen ismét gyorsabban tudtunk haladni, hiszen szinte az emlékfalig kavicsos út vezet. Rövid időre egy másik kollégánk vette át a telefonos támogatást, aki útvonalunktól nem is olyan messze lakik és arra jártunkkor éppen pogácsát sütött. A pogácsából ezúttal sajnos nem jutott nekünk, így aztán negyed egykor nagy duzzogva kénytelenek voltunk a magunkkal hozott készletekből ebédelni a Nagy-Szénáson, természetesen menet közben. Szokás szerint lengedező szél és vagy két tucat kiránduló kísért végig a gerincen. Már túl voltunk a táv felén és idővel is jól álltunk.
Kellemes útnak ígérkezett a következő szakasz, mely a kék kereszt jelzésen a régi határkőig vitt. Nem csalódtunk, valóban igen pihentető és kellemes volt. A vadkerítést elérve irányt váltottunk és rátértünk a sárga jelzésre, melyet Nagykovácsi dél-keleti határáig követtünk. Következett a piros jelzés, melyen az eredeti terv szerint a Nagy-Kopaszig haladtunk volna, azonban az élet közbeszólt és így erdei ösvényeken kényszerűen rövidítettünk. Vélhetően a már említett szervezett túra keretében túrázókkal még most is találkoztunk, egyikük sajnos nagyon szerencsétlenül járt. Először csak a mentőautót, majd a hordágyon a sérült túrázót szállító mentősöket pillantottuk meg. Csúnya bokaficamot szenvedett a sporttárs, így a mentősök a mi figyelmünket is felhívták az óvatosságra. Itt megint rettentően csúszós volt az út, melynek minősége az erdőbe érve ugyan javult egy keveset, de távol állt a kellemestől.
Már a piroson
Az erdőben pihentünk is egy keveset, ez volt az első és az egyetlen hosszabb pihenőnk, még egy ülve elfogyasztott szendvics és energiaszelet is belefért a pihenőbe. A rövidítés miatt a gps nagyon jól jött, egészen addig, amíg el nem értük a Cserkészpark hátsó kapuját, melyet sajnos zárva találtunk. Nem volt mit tenni, meg kellett kerüljük a parkot, így aztán a szintkülönbség lett csak lényegesen kevesebb a tervezetthez képest, a táv csupán egy kicsivel. A kerülő sikeres volt, így aztán kisvártatva elértük Budapest határát, ami jótékony hatással volt a csapatra. Egyre közeledett a cél és így mintha gyorsabban is haladzunk volna a barátságos, ám helyenként igencsak meredek utcákon.
Hűvösvölgyben a Nagyrét felé közeledve kellemes illatokra lettünk figyelmesek, egy baráti társaság bográcsozott. Khm, az is remek programnak tűnt és a magam részéről meg is jött az étvágyam. A cél már valóban közel volt, mindössze át kellett vágjunk a Nagyréten, majd a gyermekvasúthoz vezető jelzett útvonalat követve már el is értük Hűvösvölgyet. A kocsinál kicsit szusszantunk és a bakancsokat takarítottuk, majd indultunk haza. A túra 41,8 km hosszúra sikerült, melyet kicsivel több mint 9 óra alatt tettünk meg, az átlagsebesség így 4,5 km/h lett. Első edzési időnek kiválló.
A túra során készített néhány képem a bejegyzésbe ágyazott képekre vagy ide kattintva érhető el.
Bejárás időpontja: 2014. február 15.