Kiss Attila Tivadar
Idén nyáron a Dél-balatoni Várak (DBV) túrakiírás teljesítése volt a kitűzött cél, ami Somogyvár és Ságvár között kanyarog.
Szinte napra pontosan egy évvel ezelőtt a Balaton-felvidéki Kéktúra teljesítése volt a cél, amit a még sérült lábammal nem tudtam egyben teljesíteni. Idén sem álmodtam kisebbet és szintén az augusztusi hőségre terveztem a Dél-balatoni Várak (DBV) túra teljesítését, ami Somogyvárról indulva gyalogos teljesítés esetén szabadon választott útvonalon Ságvárig vezet. A Balaton szinte karnyújtásnyira van, de mindenképpen látótávolságban. A hőség miatt négy napra terveztem a túrát, az első napra kicsivel nagyobb, harminc kilométer feletti távval, a többire pedig bő huszonöt kilométereket. Úgy számoltam, hogy igyekszem az ajánlott útvonalat követni, de ezeket a terveket az élet felülírta.
Megvan a hangulat
Az indulással többé kevésbé szerencsém volt, mert ezúttal is kaptam logisztikai segítséget, nem volt szükség hajnali kelésre és vonatozásra. Köszönöm! Somogyvárról kicsit későn, tizenegy óra után tudtam útnak indulni, így a tervezett napnyugta fotózás veszélybe került. Már maga az útnak indulás is elég kalandos volt, mert a Szent Egyed bencés apátsági romoktól a Szent László Látogatóközpontig vezető erdei gyalogút le volt zárva. Rajta egy tábla „Életveszély”. Sajnos nem nagyon volt választásom, mert vagy visszafelé megyek a településen át a főút mellett vagy pedig az ösvényen a tiltás ellenére. Utóbbit választottam, de valóban életveszélyes, senkinek nem javaslom, hogy az én példámat kövesse. Mindez azért furcsa, mert Somogyvár nemzeti emlékhely és az a helyzet, hogy az a palló nem öt napja szakadt le, láthatóan több telet megélt már ebben az állapotában. Elszomorító, bár négy éve Ópusztaszer is kicsit gazdátlannak tűnt.
A látogatóközpontnál sokat kerestem az igazolókódot, végül meglett és útra is keltem egy erdei csapáson, ami kicsivel később szépen kiszélesedett. Még egy kicsivel később az út teljesen eltűnt. Többször is megnéztem a nyomvonalat, ott álltam ahol kellett mégis olyan sűrű vegetáció vett körül, amin gyalog alig bírtam utat törni magamnak. Bringával itt lehetetlen lenne az átkelés. A kezdeti nehézségek után sikerült hamar megtalálni a túra hangulatát. Erdő és mezőfoltok váltogatták egymást, ami kellő változatosságot ad. A túra első napján hőségriadó volt érvényben, ebből szerencsére az egész nap kitartóan lengedező szél miatt semmit sem éreztem. Az első igazolópontig lényegében eseménytelen utam volt, sok vadállatot hallottam az erdőben, de egyet sem láttam.
Szőlőhegyen innen és túl
Hácson csak áthaladtam, a béndekpusztai tempomromnál is csak egy nagyon rövid pihenőt tartottam. Itt már a napi táv harmadánál jártam, ami bizakodásra adott okot, hisz alig két és fél óra alatt tettem meg ezt a tizenpár kilométert. Talán elcsípem a naplementét – gondoltam. Gyugy felé haladva éreztem először késztetést arra, hogy leüljek, ahol a templom melletti kútnál egy árnyas padnál hosszabb megállót iktattam be. Kiittam a kutat és feltöltöttem estére is a kulacsokat, közben pedig nézelődtem ezen a roppant mód hangulatos a településen. Az utat folytatva kerültek először a látóterembe a tanúhegyek és innét többnyire már szőlőskertek között haladtam. Szőlőskislak felé baktatva két quados miatt bosszankodtam, akik az út minden porával beterítettek. Mit mondjak, köszi igazán jófejek vagytok, pedig még intettem is, hogy lassítsatok.
Az igazolópontok megtalálása nem okozott gondot, Gérihegyen is hamar meglett. A településre érve nagyon megkívántam egy almafröccsöt, amit az utamba eső második kocsmában sikerült is beszerezni. Az újabb rövid pihenő után a Római utcára fordultam, hogy nyílegyenesen bandukolva a Rácfa mellett a következő igazolópontot is begyűjtsem. Balra a tanúhegyek, Fonyód és Balatonboglár magaslatai, jobbra pedig a balatonlellei Kishegy adott panorámát. Körben mindenhol szőlőskertek. A Rácfa mellett hosszabbra nyúlt pihenőben a helyi mezőőrrel beszélgettem, majd nekivágtam az utolsó kilométereknek felfelé a hegyoldalra. A Kiscsárdában egy újabb almafröccsel zártam le a túranapot, mert ekkor már csak pár perc sétára volt az estére kinézett szálláshely. A Kishegyi-kilátónál a naplemente elmaradt, beborult az ég, aztán lett egy kisebb vihar is.
Domb hátán domb
Eső kevesebb volt, az is csak addig esett, amíg a sátrat felvertem. Elég erős szél volt és mennydörgés, de nem olyan cudar idő, mint tavaly. Éjszakára a sátorban nagyon fülledt levegő volt és nem is aludtam túl jól. Az egyik pincészetben nagy buli lehetett, mert még hajnalban megébredve is hallottam a közeli mulatozás hangjait. Reggel hamar elindultam, előtte a reggelit a tanúhegyekre nyíló panorámában költöttem el. A Kishegy keleti oldalán szőlőskertek között leereszkedtem Látrányba, ahol feltöltöttem a készleteket, majd a réten áthaladva kereszteztem a 67-es főutat. Észak felé fordultam, Rádpusztánál az Árpád-kori romtemplomnál érintve a következő igazolópontot. Itt egészen egyedi szemszögből lehet megfigyelni a Balaton északi partjának hegyeit. Pár kilométer megtétele után búcsút vettem a szőlőskertektől.
A somogyi erdőkben igazi hullámvasút kezdődött. Nem számoltam mennyi kisebb nagyobb emelkedőn vitt az út, amik aztán egy dombhátra vittek. Az egyetlen erdei igazolópontnál estem egyet, köszönhetően az előző esti esőnek. A Bóbita-forrásnál minden is csúszott, bár a forrás teljesen ki volt száradva, igaz a vize nem is iható. A soron következő igazodási és igazolópont Teleki volt, ahol egy hosszabb pihenőt terveztem. Tartottam magam a tervhez, mert a falu felé ereszkedve már látszott a szemközti domboldalon a nezdei szoborparkhoz vezető út. Kilométerekről is egy szuszogtató emelkedőnek tűnt és később azon baktatva is az volt. Jól esett rápihenni kicsit Telekiben az Árpád-kori templom közelében.
Vasárnap van
Telekit elhagyva aszfaltos út mentén kellett haladjak, dőlt belőle a meleg, ezért Szóládra érve az egyetlen utamba eső csapot ki is ittam. Egy hosszan elnyújtott emelkedő vitt át Nezdére, ahol jött az a szuszogtató emelkedő. Nem mindig a kilátás miatt álltam meg, de a szoborpark végén, a dombtetőn hosszabb pihenőt tartottam. Át is terveztem kicsit a napot, mert az útirányom felé sötét esőfelhők haladtak, a domboldalt jól be is terítették. Érdekes volt nézni, ahogy vonul az esőfüggöny. Itt el is döntöttem, hogy egyenesen leereszkedem Kerekibe, nem pedig az esőn át kerülöm meg a dombot. A térképen jelzett út bíztatónak tűnt, mígnem az erdőszélen egy láncos kapu várt tábla nélkül. Itt egy gyönyörű szarvasbikát sikerült megriasztanom. Nyitható volt a kapu, túloldalán egy legelővel, a távolban lovak. A legelőn átkelve már láttam, hogy az utat ott is egy kapu zárja el, ami alaposan fel volt cicomázva táblákkal. Paff neki.
A másik kapu is nyitható volt, a táblákon pedig a ménesre hívták fel a figyelmet, kellő körültekintés mellett az átjárás megengedett. Pazar, mert egyébként a legelő alján már Kerekibe, a második nap végpontjaként kinézett Czikó-pihenőhöz értem. Egyből a Kereki-vár felé vettem az irányt, ahová egy szűk gyalogösvény visz fel és szép kilátást enged a köröshegyi völgyhídra. Vasárnap lévén több kirándulóval is találkoztam, a túra során a településeket leszámítva először itt találkoztam emberekkel. A várból visszaereszkedve hosszabb pihenőt tartottam a térképet nézegetve és számolgatva a kilométereket, menetidőt. Ebből a négynapos túrából bizony háromnapos lesz. Még nem volt három óra, bőven volt idő a túranapban és bár megtettem már huszonpár kilométert, egyáltalán nem éreztem magam fáradtnak. Vízzel alaposan feltankolva folytattam az utam.
Végtelenek
Kereki egy végtelenül hosszú településnek tűnt míg elértem a temető felé vezető, nyilván egy dombra fel tartó utat. A Gyugy-hát oldalából is remek kilátás nyílik a völgyhídra, de ezen az emelkedőn se mindig a kilátás miatt álltam meg. A tetőn balra tartva ismét egy hosszabb műutas szakasz következett, amit szerencsére nem hosszabbítottam meg akaratlanul. Belemerültem az útba és pont a letérőnél néztem rá a térképre, hogy meddig kell még erre menni. Kis kanyargás után a nekem nagyon kényelmetlen fehérkavicsos úton, egy vadhídon átkeltem az M7-es autópálya felett. Láttam magam előtt egy esőbeállót, ahol egyébként is meg akartam állni, de amikor megláttam a folytatásban következő utat. Csaknem földbe gyökerezett lábam. Meredeken le, majd meredeken fel, mindezt száz méteren belül. Kellett a pihenő, jutalmam pedig egy szép őzsuta volt a bevágás alján.
A folytatásban az Öreg-erdőnek nevezett részen haladtam, a korábbiakhoz képest mondhatni egy szintben. Lényegében egyenesen észak felé vitt az út, arcomat pedig nyugatról simogatták az aludni készülő napsugarak. Végtelen hosszúnak tűnt ez a szakasz, mígnem egy határozott irányváltással észak-kelet felé fordultam, szerencsére már csak tucatnyi dombot kellett megmászni. Nagyon tetszett ez az erdő, hát még amikor megérkeztem a B-terven kinézett esti szálláshelyhez, a Vaskereszthez. Hangulatos tisztás végében egy remek esőbálló, padok és tűzrakóhely. Szürkületig többen is jöttek biciklivel, futva vagy kutyával sétálva. Zamárdi egészen közel volt, de az erdő miatt se azt, sem pedig az autópálya morajlását nem lehetett hallani. Vacsora után kicsit ki is feküdtem az egyik padra az erdő csendjében pihenni és hullócsillagokat számolni. Előző este is láttam párat.
Nagy hajrá
A második éjszakám sokkal jobban telt, végül itt is sátrat vertem, de a külső lapot nyitva hagytam, hogy jobban járjon a levegő. Nagyon jót aludtam és időben ébredtem, semmi akadálya nem volt a korai indulásnak. Este még nézegettem a térképet és találtam rövidebb utakat az igazolópontokhoz nem kicsit átalakítva az eredeti terveket. Balatonendréd felé erdőben haladtam, majd az M7-es felett újra átkelve hétvégi házak között egy löszmélyúton ereszkedtem le a faluba. A település még éppen csak ébredezett, ahol szerencsémre találtam egy kutat a faluközpontban, nem is közkút volt, csak egy bárki számára elérhető csap. A horgásztó felé vettem irányt, kezdetben újra a lábamnak nagyon kényelmetlen fehérköves úton kellett haladjak. Morcos is lettem, az ilyen utak továbbra sem esnek jól a lábamnak, bár kétségtelenül így a leggyorsabb megszüntetni földúton a kátyúkat.
A horgásztó nagyon hangulatos, sok apró stéggel, bár hétfő reggel egy teremtett lélekkel sem találkoztam. Egy gulya fürdőzött benne, nekik nem volt tilos. A kavicsos utat homokos út váltotta fel, ami szintben lejtett, szóval itt sem volt könnyű haladni és nem is volt túl kényelmes. Tudom, semmi nem jó nekem. Az út ezen a részen tórendszertől valamivel távolabb vitt, egy erdősáv választott el tőle, ami sok árnyékot azért nem adott. A túra harmadik napja tűnt a legmelegebbnek, pedig még kora délelőtt volt. Nem volt kérdés, hogy az első lehetőségnél árnyas útra fogok térni és egyenesen el is fordultam Töreki felé. Ez megint egy nagyon élvezetes szakasza volt az útnak, tóparton ballagtam kellemesen árnyas fák alatt. Az egyik kanyarban égtelen ricsajra lettem figyelmes, kicsivel később pedig a forrását is megtaláltam. Féltucat kárókatona beszélgetett egy száraz fa tetején. Takarásban voltam, volt alkalmam kicsit megfigyelni és fotózni is őket.
Lösztengerben
A tavaktól eltávolodva bozótos mellett, majd egy réten vitt az út, mígnem elértem a Cinege-forráshoz. Nagyon vártam már, hogy ideérjek, a Dél-dunántúli Piros (DDP) túra során is frissítően hatott a vize. Ezúttal azonban teljesen ki volt száradva. Ez lett volna a harmadik túranap végpontja, mint korlátlan vízforrás. Áldottam is a szerencsémet, hogy végül átterveztem a túrát. A forrástól kicsit távolabb egy jól kiépített pihenőhelyet találni, ahol pihentem is egyet. Tudtam, hogy az Ali-réti vadászházig földutakon kell majd haladnom, ami itt löszös utakat jelent. Erre csak mutatóban esett pár csepp eső, ahol közvetlenül napfény érte a talajt hihetetlenül finom porrá volt töredezve. A porcukorhoz tudnám hasonlítani, süpped és a napsütésben vakítóan fénylik. Nem beszélve arról, hogy ha kicsit is megmozdítom a lábam egy pöfeteggombányi porfelhőben találtam magam. Igazi paradicsomi szigetként hatott a vadászház szépen gondozott parkja.
Ezúttal itt sem álltam meg, egyenesen mentem a Böre-vár felé, ahová egy igencsak szuszogtató emelkedőn vitt fel az út. Kénytelen voltam pihenni, mert a folytatásban már jelentős eltérést terveztem az ajánlott útvonaltól. A vadásztatás és az erdőművelés miatt nem nehéz jól járható összekötő utakat találni, térképismerettel pedig a navigálás se gond. A túra nyomvonalát nézve a Flóra-hegyet kihagytam és a Kási-várat nem délről közelítettem meg, hanem a lefelé javasolt úton mentem odafelé is. A DDP-ről tudtam, hogy a Flóra-hegyen mi várna rám, hiánya nem vett el a túrából, távban és időben is nagyon sokat nyertem. A várhoz vezető út persze nem létezett, vagyis a buja vegetáció áldozatává vált, de magánál a várnál található igazolópont is erősen próbára tett. Földvárról van szó, alig találtam a falon felfelé utat, azt is csak a hátizsáktól megválva. Mondanom se kell, hogy lefelé ugyanott nem tudtam menni, másik utat kellett keresnem.
DBV Somogyvár és Ságvár
A cél felé már ismét az ajánlott útvonalon mentem egy darabig, mert nem vettem észre a sárga kereszt letérőt. A piros kereszten haladtam egyenesen, ahol meg sem tudom számolni mennyi löszmélyúton haladtam át. És azok milyen, de milyen porosak voltak, szerintem egy nagy porfelhő látszott csak belőlem. A Bújó-lik felé a letérő egyértelmű volt, a gerincről még utoljára kaptam egy csodás balatoni panorámát is, aztán pedig jött a lik. Az alagútban kellemes hűvös fogadott, készült néhány fotó, átkeltem rajta, a túloldalán pedig ott volt Ságvár. Kicsit csalóka, mert még két kisebb dombot meg kellett azért mászni a célig. A református templomnál van egy kis piac egy fali ivókúttal, kiittam minden vizét. A saját útvonallal sok időt nyertem, de nagyon elfáradtam ebben a harminc kilométeres menetben is. Három óra előtt már célba értem.
Elég sűrű a buszjárat Siófok felé, fél óra múlva már a vonatot vártam a peronon. A vonatra tiszta felsőt vettem, Somogyvártól Ságvárig azért összeszedtem némi koszt. Hazaérve nem is tudom meddig álltam a tus alatt. Somogyországba már korábban beleszerettem, és a DBV is nagyon, de nagyon tetszett. Az ajánlott útvonal sem könnyű, rengeteg szint van benne, alig mentem egyenes szakaszon, a száraz löszös utak és így nyáron a buja vegetáció kiszívják az ember erejét. Nem feltétlenül jelölt utakon haladsz, ezért folyamatosan navigálni is kell, ezek miatt összességében nem egy könnyű túra. Sőt, nehéz. Cserébe viszont gyönyörű és kevésbé vagy egyáltalán nem is látogatott helyekre kalauzol el. Kivételesen az igazolás is hamar ment, a DBV túra 299-ik teljesítője lettem. Ezúton is köszönöm a szervezők rugalmasságát!
A túranapokon megtett út nyomvonala a lenti térképeken látható, képeim pedig a bejegyzésbe ágyazott képekre, a Képek menüben vagy ide kattintva érhetők el.
3. túranap
2. túranap
1. túranap
Bejárás napja: 2025. augusztus 16-18.