OKT 23. szakasz / Szarvaskő – Putnok

Az idei évre tervezett utolsó kéktúrám ismét az ország keleti részére vitt, ahol az OKT 23. szakasz teljesítése volt a cél.

Az OKT 23. szakasz majd 63 km-es távját három nap alatt terveztem megtenni, nagyon kényelmes túratempóban. Szombaton kora reggel busszal indultam Szarvaskőre. Budapesten még kellemes idő volt, de mire Egerbe ért a járat, már szemerkélt az eső. A túrának is ilyen időben kezdtem neki. Miután a vasútállomásnál található bélyegzővel adminisztráltam, felkerült az esővédő huzat a hátizsákomra. Bár elvben minden vízhatlanná volt téve már induláskor, de biztos, ami biztos.

Szemerkélő esőben

Azt terveztem, hogy a lehető legtöbb kilátópontot megpróbálom felkeresni, elsőként a szarvaskői várat. A felfelé vezető út nem volt éppen barátságos hozzám, az esőtől elég csúszós lett, jó hasznát vettem a túrabotomnak. Felérve meglepően jó volt a kilátás, de mivel kezdett egyre jobban rájönni az eső nem időztem túl sokat. Elindultam az erdő felé, az oda vezető úton aztán még megálltam néha fényképezni. Bíztam benne, hogy lesz egy kis szerencsém és a lombok alatt kevésbé fog érni az eső. Nem így lett, kb. az apátságig kitartóan esett. A Gilitka-kápolna előtt két szarvassal is találkoztam, szóval más téren mégiscsak szerencsém volt. A Telekessy vendégháznál a bélyegzőt rendben találtam, a lépcsők melletti fák kicsit felfogták a vizet, megkönnyítve ezzel a bélyegzést. A vendégháznál sütögető csoporttól kaptam egy lesajnáló megjegyzést, hogy esőben túrázom, de igazából nem éreztem zavarónak. Nem áztam el.

Tovább haladva a Bélapátfalvi Ciszterci Apátsághoz vezető út utolsó részén volt egy kis susnyás, de könnyen le lehetett küzdeni. Itt találkoztam néhány kiránduló sráccal, akik jó napottal köszöntek. Ekkor született egy felismerés bennem, lehet hogy öregszem. Igaz, van már néhány ősz szál a szakállamban, de akkor is. Mondtam is a srácoknak, hogy maradjunk a tegeződésnél. Az apátságnál pedig látogatók is akadtak szép számmal, akiket két kedves úr kalauzolt. Én be ugyan nem mentem, de jó tíz percet azért sétálgattam a parkban. Ha már úgyis megálltam, a parkoló mosdójában feltöltöttem a kulacsokat vízzel. A vacsorához, a másnapi reggelihez, de még az útra is meglett a szükséges mennyiség. Bélapátfalvára aztán egészen jó tempóban, az esőfelhőket megelőzve értem le. A városban több közkútnál is tudtam volna még vizet vételezni, illetve több útba eső bolt is nyitva volt. A cementgyár vasúti megállójában a bélyegzőt rendben találtam, majd egy szusszanásnyi pihenő után folytattam az utat.

Szakadó esőben is szerencsésen

A városból kifelé vezető út nyugalmas volt, a horgásztónál újra több kirándulóval találkoztam. Az ég is kezdett kitisztulni, de ez csak egy átmeneti állapot volt. Kicsivel azután, hogy elértem az erdőt, újfent leszakadt az ég. Ömlött az eső, ami jelentősen nehezítette a felfelé kapaszkodást jóformán alig láttam és hallottam valamit. A Katonasírok felé közeledve gépbúgásra lettem figyelmes, majd amikor odaértem négy favágót láttam sebesen pakolni. Cifra káromkodásokat eresztettek meg, de nekik ugye volt hová menekülni az eső elől, míg én csak előre tudtam menni. Jó fél órányi séta után az eső alábbhagyott, ekkor egy négy fős kéktúrázó társaságot értem utol. Saját bevallásuk szerint is túlvállalták magukat a Bélapátfalva Bánkút táv teljesítésével, ezért már a visszautat tervezték Szarvaskő felé. Remélem végül megtaláltátok a nektek megfelelő útirányt. Még néhány perc elteltével az eső szinte teljesen elállt, helyette masszív köd ereszkedett az erdőre.

A következő tervezett kilátópontot, az Őr-kőhöz vezető kitérőt is ilyen párás időben értem el. Jó, ha húsz méteres volt a látótávolság. Bár már letértem a sávjelzésről a kilátópont felé, mégis többször megfordult a fejemben, hogy ez egy felesleges kitérő lesz, mert nem fogok látni semmit sem. Az erdőben is fújt egy kicsit a szél, az Őr-kőre érve pedig csak erősödött. Pont ez volt a szerencsém, mert először valóban nem láttam semmit, de a következő pillanatban már annál többet. Nem mondom, hogy teljesen kitisztult az ég, de azért elég szép panoráma nyílt a Bükk fennsíkos csúcsaira. Ismét sikerült néhány jó képet készítenem. Kis különbséggel még a régi OKT igazolófüzet egyik borítóképét is be tudtam lőni magamnak, szóval címlapra kerültem. Van egy olyan érzésem, hogy ezt a képet szinte minden arrajáró kéktúrázó elkészíti. Meg ezen kívül még néhányat…

Cserepes-kői barlangban

Az erős szél ellenére jó negyed órát azért elidőztem az Őr-kőnél. Miután újra felvettem a kék sávjelzést, két sátrazóval találkoztam, akik nagyon jó szélvédett helyet találtak. Már hazafelé tartottak, ezért azt gyanítom, hogy csak az eső miatt vertek ott sátrat. Az egyre erősebb szél szerencsére elfújta az esőfelhőket, így a Pes-kőnél már tisztább idő volt. Pár percet itt is elidőztem. Már nem volt olyan messze az aznapi célállomás, a Cserepes-kői barlangszállás, az idővel is egészen jól álltam, így aztán nem is siettem. Be is ért három fiatal egyetemista, akik az őszi szünetet kihasználva szintén Budapestről vágtak neki egy hétvégi kirándulásnak. Az ő társaságukban értem el a barlangszálláshoz, amit ők csupán megcsodáltak, én viszont esti szálláshelyként vettem szemügyre. A bélyegző a barlang bejárata mellett rendben elérhető volt és a barlangban is kulturált állapotok fogadtak.

Miután a srácok tovább indultak esti szállásukra, én a magamét kezdtem el belakni. Elsőként végtam némi tüzelőt, hogy be tudjak gyújtani a kályhába. Ki tudja milyen hideg lesz éjszaka. Lett némi putriszag, de azt még estig kiszellőztettem. Mivel az esti melegről már gondoskodtam, a vacsora elkészítésének is nekikezdtem, közben egy gyerekekből álló cserkészcsapat érkezett. Lett társaságom éjszakára. Ők tábortüzet raktak, krumplit pucoltak stb., szóval elvoltak maguknak, csak sötétedés után beszélgettünk egy kicsit hosszabban. Olyan nyolc óra magasságában tértem nyugovóra, a cserkészek még kint tettek vettek. Jó hasznát vettem a füldugómnak, mert elég hangosak voltak. Szombatról vasárnapra óraátállítás volt, így az éjszaka egy órával hosszabb lett. Egyébként egészen jól telt még azzal együtt is, hogy kétszer megébredtem és csak nehezen aludtam vissza. Hat órakor majdnem egyszerre ébredt a barlang összes lakója.

Másnap is szemerkélő esőben

A reggel szerencsésen indult, mert a barlang melletti párkányról a felkelő napot lehetett megcsodálni. A párkány alatti meredélyen pedig két szarvas ügyeskedett. Ekkor még egészen tiszta, szélcsendes idő volt, így a reggelire szánt debreceni kolbászt kint sütöttem meg. A reggeli elköltése után visszapótoltam a barlang készleteiből általam elhasznált tűzifát, majd útnak indultam. A cserkészcsapat már az ebédjét készítette, közben többször is utánam kiáltottak, hogy „Jó utat!”. Ezt kicsit furcsáltam, mert ugye elköszöntünk és így csak felesleges hangoskodásnak tűnt. Reggel sikerült egy egészen jó tempót felvennem, amiből csak azért kellett visszavennem, mert eleredt az eső. Az Őserdőtől, nagyjából a Keskeny-rétig újra kapucniban haladtam. Az Őserdő felső végénél találkoztam három környékbeli kirándulóval, akikkel nagyon jót csevegtünk. Tőlük tudtam meg, hogyan került fel a vaskályha a Cserepes-kői barlangba. Itt is szeretném kifejezni elismerésemet és köszönetemet.

A soron következő kilátópont a Tar-kő sem maradhatott ki. Mondjuk mikor odaértem már olyan erős szél fújt, hogy majdnem ledöntött a lábamról. Csak módjával álltam ki a kilátópont szélére, nem akartam a túrát idő előtt befejezni. Tovább haladva aztán a Keskeny-rét előtt volt egy hosszabb, sárban gazdag rész, szerencsére az út szélén, pár akrobatikus mozdulat bemutatásával lehetett kerülni. A réten egy kiránduló párral találkoztam, majd kicsivel később egy farkasnak látszó emlőst pillantottam meg. Valószínűleg nem az volt, de ha így mesélem, sokkal menőbb a történet. A Zsidó-réten való bandukolás nagyon hangulatos volt, kicsit a Szentbékkálla feletti mezőre emlékeztetett. A rét túlsó végén aztán két futóval, majd egy az út mentén gyűjtögető mókussal találkoztam. Ekkor már teljesen elállt az eső, sőt helyenként még az árnyékomat is megpillantottam. Sajnos a szél csak kevésbé csendesedett, de az erdőben szélárnyékban tudtam haladni.

Menzás tea és szilvás pite ebédre

Már nem jártam messze Bánkúttól, a következő bélyegzőhelytől, amit végül fél tizenkettőkor, bő három órás séta után értem el. Itt terveztem egy hosszabb pihenőt is, ezért be is tértem a turistaházba. Bent kellemes meleg és nagyon kedves személyzet fogadott. Vendégek nem igazán voltak. Korábban nem jártam még itt, de első benyomásként a tátrai turistaházak hangulata ötlött fel bennem. Pláne úgy, hogy még Kofalát is lehetett kapni. Végül egy forró menzás teát és egy szilvás pitét kértem. Ezt kényelmesen elfogyasztottam, majd utána a pihenőt is hasznosan töltve a ház bejárata melletti bélyegzővel pecsételtem. Bent is kerestem a tekintettemmel, de nem láttam sehol a bélyegzőt. Olyan jól esett a forró menzás tea, hogy repetáztam is belőle. A turistaház ablakából már látszott, de amikor tovább indultam bizonyossá is vált, hogy kisütött a nap.

Bánkút kilátópontját, a Petőfi-kilátót ezúttal kihagytam, mert a szél továbbra sem csendesedett és a meleg tea után nem volt hozzá humorom. Az erdei utakon viszont nagyon jóleső érzés volt baktatni. Jórészt ugye lefelé haladtam, ami ezúttal nem volt olyan kellemetlen, mint máskor lenni szokott. Az őszi erdőt egyébként is szeretem, de így, hogy szélárnyékot adott különösen kellemes volt. A színek és az illatok egyaránt üdítőleg hatottak rám. Még két kitérőt terveztem, az elsőt a Vásárhely-követ nagyon kellemes sétával értem el. Nem is igazi kitérő, hisz ott van a kék jelzés mellett. Innét már valóban csodaszép kilátás tárult elém, az előtérben Dédestapolcsány, míg a távolban a Gömör-Tornai-karszt egy-egy csúcsa is tisztán látszott. Nem néztem, de kb. negyed órát simán elidőztem itt, mert a kilátópontra elhelyezett pad tájolása nagyon jól sikerült.

A szivárvány alatt Mályinka

Nap végére még egy megállót terveztem, ami már egy hosszabb kitérőt igényelt. Több idő ment el vele, mint számítottam, de nagyon megérte. A Dédesi várat kár lett volna kihagyni. A romok önmagukban is érdekesek, de a tetőről nyíló panoráma is mesés. Az első kilátóponton épp Mályinkára láttam rá, ami felett egy szivárvány húzódott. Már ezért megérte ide felkapaszkodni. Itt vált világossá, hogy miért mondják olyan sokan az OKT ezen szakaszára, hogy a legszebb. A többit nem is írom le, ott vannak a képek a galériában. Remélem valamelyest vissza tudják adni a látványt és a szépséget. A várból egy a térképen jelzett, de turistaútként nem számon tartott ösvényen ereszkedtem le. Hiba volt, mert borzasztóan csúszott és sokszor nem is lehetett jól követni. Olyan esős időben, mint amikor én ott jártam senkinek nem javaslom, hogy a nyomomba lépjen, mert nem túl biztonságos az út. Szerencsére nem esett bajom.

A Mályinkáig tartó bő fél órás séta alatt még egy kiránduló házaspárral találkoztam, majd a falu feletti kilátónál két idősebb úrral. A kilátónál rengeteg harlekinbogár sütkérezett a napon, nem is mertem otthagyni a hátizsákot. Pár percre felsétáltam a kilátóba is, de lényegében már a dombtetőről azonos panoráma tárult elém. Már négy óra felé járt az idő, eddigre nagyon szépen kitisztult az ég s a szél is alább hagyott. Kényelmesen lesétáltam a faluba, ahol a Sanyi kocsmában a rendben megtaláltam a bélyegzőt és Sanyi bácsit. A kocsmában egyébként rajta kívül senki nem volt, amihez hasonlót én még nem tapasztaltam kocsmában. Nem volt más hátra, mint az esti szállás elfoglalása, amit a Papréte Vendégházban foglaltam. A ház rendezett és jól felszerelt a tulajdonos pedig kedves, vendégszerető. Szóval igen jó választás volt ez is. Az első teendőm egy forró fürdő vétele volt, csak utána fogtam neki a vacsora elkészítésének.

Újra ködben

Az estém nyugalmasan telt, bár nem tudtam magam igazán kipihenni. Reggel mégis időben ébredtem, megreggeliztem, összepakoltam, majd kevéssel hét óra után útnak indultam. Sajnos az utolsó reggelem is esőben indult, ami Dédestapolcsányig kísért. Csak akkor csendesedett, illetve szűnt meg az eső, amikor a Lázbérci-víztározót elértem. Ott viszont köd fogadott, ami igen sajátos hangulatot varázsolt a tó köré. Egy tucatnyi horgásszal azért találkoztam, de ők valószínűleg minden nap kint ülnek. Egyszer-egyszer beszűrődött némi napfény az útra, de Upponyig nem igazán változott a párás idő. Részben ezért is hagytam ki az Eszkála-tetőt, mint kilátópontot, ezúttal csak a Dedevár felé tettem kitérőt. Ez viszont nem érte meg, mert egyrészt pára volt, másrészt pedig nem olyan nagy látványosság öt sor kő az erdő közepén.

Helyette inkább mentem volna az Eszkála-tetőre, de akkor meg nem értem volna el az eredetileg tervezett vonatot. Természetesen később ennek pont az ellenkezője nyert bizonyítást, belefért volna az időmbe egy újabb kitérő is, de a párás időben valószínűleg ott sem láttam volna többet. Upponyban a BB söröző kerítésén a bélyegzőt rendben megtaláltam, majd szemközt a focipálya melletti egyik padnál tartottam egy rövid pihenőt. A településen összességében nem időztem sokat, hanem haladtam tovább a falu feletti erdőbe. Az út eléggé saras volt, ráadásul a sunyi csúszós fajtából, amit én rosszabbnak tartok, mint a bakancsra ragadóst. Abban legalább haladni lehet, de a csúszkálós sárban néha a két lépést előre, egy lépést hátra érzésem volt. Végül azért magam mögött hagytam ezt a majd két kilométeres részét az útnak és elértem a Három-kőre vezető ösvényt.

OKT 23. szakasz, végre napsütésben

Kicsit megerőltető volt az ösvényen felfelé kapaszkodni, egyszer meg is kellett állnom szusszanni. Lehet, hogy tényleg öregszem. A Három-kőnél csak az első sziklaoromra mentem ki, de ott egy hosszabb szünetet is megengedtem magamnak. Az esőkabátot elpakoltam, helyette bőven elég volt a pulóver is. Ekkor már valóban verőfényes napsütés volt, de sajnos némi pára még maradt a levegőben, így nem volt olyan szép a panoráma, mint amilyen lehetett volna, de még így is szép kilátásban volt részem. Miután kigyönyörködtem magamat, újra egy igen kellemes tempót sikerült felvennem az erdőben. Nem siettem, mert bőven időben voltam. Útközben jókat szórakoztam az OKT dezinformációs táblákon. Némelyiken nem csupán a távolságot és a menetidőt, de még az irányt sem sikerült eltalálni.

Az őszi erdő viszont nagyon szép volt, kiváltképp a délutáni napos időben, kimondottan jólesett benne a séta. Biztosan így gondolta az a két srác is, akiket a Sajómercsét Putnokkal összekötő műút előtt érem utol. Innét már csak fél órányi sétára volt a putnoki vasútállomás, ahol a szakaszt záró bélyegzőt beszereztem. Pár perc híján a korábbi vonatot is csaknem sikerült elérnem, így viszont a tavaly őszi túrához hasonlóan majd két órát vártam a vonatra. Közben bőven volt időm a bakancsot megtisztítani, átöltözni, ebédelni és elpakolni is. A vonat aztán a MÁV-tól szokatlan módon időben érkezett és ért be Miskolcra. Az átszállás is rendben ment, nem úgy a Budapestre tartó InterCity vonaton, ami végül fél órás késéssel ért be a Keleti pályaudvarra. A nem éppen barátságos időjárás ellenére nagyon élveztem a Bükk lankáit. Nekem ugyan még nem lett a szívem csücske, de tagadhatatlanul az egyik legszebb szakasza a kéktúrának.

A három túranap során készített képeim a bejegyzésbe ágyazott képekre, a Képek menüben vagy ide kattintva, míg a megtett út nyomvonala az alábbi térképeken érhető el.

Bejárás időpontja: 2018. október 27-29.