Menü Bezárás

KÚ / Salgótarján – Ózd

KÉP / Úton lefelé

Négy napot töltöttem a Kohászok Útján, az első két napon Salgótarjántól Ózdig ballagtam az augusztusi hőségben.

A Kohászok Útja (KÚ) teljesítése már régóta szerepel a bakancslistámon, idén nyáron szerencsére sikerült úgy szerveznem, hogy alkalmam nyílt teljesíteni. Előzetesen öt nappal számoltam a bejárásra, de az útvonalat többször is átnézve négy napra lebontva számomra sokkal kényelmesebben jött ki a szakaszolás. Az ország legnomádabb túraútvonalára sátrazást terveztem, de én a sátorhelyeket is igyekszem előre kinézni, aztán majd a terep úgyis alakít rajta. Tudtam azt is, hogy Salgótarján felől szeretnék indulni, mert így kényelmesebb nekem a terep és hazafelé Miskolcról jobb a közlekedés. Ebben a bejegyzésben az két első túranap eseményeit foglaltam össze Salgótarjántól Ózdig tartó szakaszon.

Indulás hőségben

A négy napos tervet és az útirányt tartva augusztus közepén, egy felhőmentes vasárnap reggel indultam útnak. Budapestről busszal Salgótarján kb. másfél órányi út, így egy kellően korai járattal fél kilencre már a kiindulóponton voltam. A Kohászok Útja végpontja a vasútállomáson található, azonban a bélyegzőt nem ott, hanem a Galcsik Panzió recepcióján találjuk meg. Ez a 21-es főút túloldalán van, rövid sétával elérhető és nem is volt gond a bélyegzéssel. Mivel az első pecsét már az igazolólapon volt elindítottam a nyomkövetést és felkerestem a túra hivatalos végpontját a vasútállomást is, ahol egy fotó készült. Mindenképpen szerettem volna magammal több vizet vinni, mert igen nagy hőség volt és nem akartam kockáztatni. A jelzés mentén a Pécskő úti játszótéren van egy kút, ott tankoltam fel, majd felvettem a jelzést és lassan elhagytam a várost.

Már egy kicsivel öregebb erdő az első bélyegzőpont felé (kattintásra galéria nyílik)

Szép kis utcákon baktattam, majd egy fiatal erdőben később pedig Szilvás hétvégi házai között találtam magam. A köves út végén egy hatalmas tölgyfa áll, itt balra tartva a Pécs-kő felé lehet letérni, kissé jobbra tartva pedig a kék sávjelzés folytatódik. Én most szándékosan nem tettem egyetlen kitérőt sem a túra során, itt sem engedtem a csábításnak. A következő bélyegzőhely felé ballagva azt vettem észre, hogy a derekam vizes. Izzadtam, de annyira nem, hogy nedves legyen a hátizsák is. Inászónál megállva – szigorúan a bélyegzést követően – ki is pakoltam a zsákból, hogy felderítsem a nedvesség forrását. Nem tudom hogyan, de az ivózsákból folyt ki egy kis víz, pont annyi, hogy eláztassa a derekamat. A hátizsákon belül semmi nem lett vizes szerencsére. A tervezettnél hosszabb megálló után tudtam csak folytatni az utamat, már annak tudatában, hogy a vizem biztonságban van.

Szárazság mindenhol

Tovább haladva egy rövid ideig szintben, majd több szuszogtató emelkedőn folytattam az utat. A jelzés kiválóan mutatta az irányt, ami sokat segített a haladásban. Pihenésre az emelkedők tetején nyílt lehetőség, amikor rendszerint rövid ideig szintben kellett haladni, majd a Háromhatár csúcsot elérve már lefelé vitt az út. Egy meredek, füves és kissé bokamozgató lejtőn értem el Bárnát, ahol egy rövid pihenőt terveztem. Jól esett volna egy almafröccs, de a faluban semmi nem volt nyitva és a bélyegzőhely mellett a kút se működött. A falu határában kiépített remek bivakszállásnál egy kicsivel hosszabb pihenőt is megengedtem magamnak. Pont harangoztak, én pedig nem siettem sehová. A pihenőhelynél található forrás is teljesen száraz volt, csak a magammal cipelt vízzel tudtam felfrissülni.

Balra a Kékes, jobbra Galyatető (kattintásra galéria nyílik)

A szárazság tovább haladva az erdőben is látszott. Néha az volt az érzésem, hogy őszi erdőben sétálok, mert annyi levél ropogott a talpam alatt. Az út jobbára az erőben vitt, egy rövid kilométeren kanyarodott ki egy irtás fölé, ahol pazar kilátás nyílt a Mátra bérceire. Kékes és Galyatető is jól látszódott a távolban. Szintben hol fel, hol pedig lefelé haladva valamivel több, mint három órányi séta után értem Istenmezejére. Persze a település határában még volt egy meredek lejtő, de már nem számított. Nagyon nagy forróság volt, ezért az önkormányzat előtt a bélyegzőhelynél egy hosszabb pihenőt is tartottam. A közelben egy működő közkútnál vissza tudtam tölteni a készleteket, a pizzériában pedig egy almafröccs is lecsúszott. A pihenő nálam egy kis szunyókálást jelentett, ami a folytatáshoz nagyon kellett. A busz miatt korán kellett kelnem és már elég fáradtnak éreztem magam, meg aztán a kék sávjelzés újra a hegytető felé vezetett.

Éjszaka az erdőben

Az előzetes tervek szerint annyit szerettem volna menni, amennyit csak bírok az első napon, hogy a második egy kicsit lazább lehessen. Térképen kinéztem magamnak Szederkény tetőt, amit bő egy órás felfelé kapaszkodás után értem el. Ez nem is lett volna rossz, de még volt bennem szusz, ezért folytattam az utat a másodlagos sátorhely felé. Gondoltam, hogy a Szalajka Ház körül csak akad egy kis tisztás, ami alkalmas lesz erre. Odaérve egy padot találtam az út mellett és a kerítés mellett szép zöld gyepet, azonnal tudtam, hogy ez lesz az én helyem és a sátornak is megtaláltam az ideális helyet éjszakára. A kerítésen kívül a nyitott szín előtt az úttól kissé távolabb remek sík terület volt. Ennél nem találhattam volna szebb helyet az új sátor első éjszakájára. Sötétedésig az erdei úton volt egy kis forgalom, itt több emberrel találkoztam, mint az egész túranap során. Még Bárna és Istenmezeje között valahol félúton jött szembe egy kedves kiránduló pár.

Millió csillagos hotel (kattintásra galéria nyílik)

Az erdő hamar elcsendesedett és én is korán bebújtam a sátorba. A csendesség csak a szürkületig tartott, mert alig múlt kilenc óra, amikor megjött az első vaddisznó konda. Látni ugyan nem láttam őket, de hallottam, hogy a sátor közelében vannak. A kismalacokat is hallottam, később pedig szarvasok látogattak el hozzám. Elég éberen, de jól aludtam és arra keltem, hogy egy szarvasbika szimatol a sátor körül. Később aztán felballagott a domboldalra és bőgni kezdett. Most komolyan, lehet ennél szebb reggelt kívánni? Nyugodtan összekészülődtem és indultam tovább az erdei úton, nyilván akkor kezdett el először esni az eső. Aztán nap közben még vagy hatszor rájött.

Erdei esernyő

Az esőből alig vettem észre valamit, mert olyan sűrű volt a lombkorona, még a szárazságban lehullott levelek ellenére is. Szépen csendesen kanyargott az út az erdőben, egyik dombról le, a másikra fel, míg végül másfél órányi séta után elértem a túranap első bélyegzőhelyére. A Vállus-pusztán a kerítésen a bélyegző rendben elérhető volt. Éppen pecsételni készültem, amikor két szarvas vágott át az úton. Nem vettek észre, de sajnos nem tudtam lencsevégre kapni őket. Bánatomat a Csurgó-kút hideg vizébe fojtottam. Ez volt az első forrás, amiben vizet találtam. A folytatásban egy darabig szintben haladtam, ami igen pihentető volt, majd egy hajtűkanyar után meredek emelkedő következett. A következő bélyegzőhely az Ökör-hegy tetején, az erdőben volt, kitartóan emelkedett az út, ahol több szarvast is megriasztottam. A hegytetőn tartottam egy kis pihenőt, átgondoltam a túranap további részét.

Kilátás a csúcs alatt (kattintásra galéria nyílik)

A térképet többször is megnéztem és akárhogy számoltam arra jutottam, hogy nagyon korán odaérek a tervezett sátorhelyhez. Jó lett volna a második túranapon is kicsit többet menni, ezért elvetettem az Arló környéki sátrazást. A szakaszolás úgy hozta ki, hogy Ózdon lenne ideális befejezni a túranapot, ahol viszont szálláson is tudnék aludni. Ilyen gondolatokkal a fejemben kezdtem el az ereszkedést a tetőről egy nagyon kellemes erdei környezetben. Istenmezejétől Járdánházáig tartó erdei szakaszt nagyon élveztem. Még nem írtam, de az útvonal az ország legnagyobb egybefüggő erdőterületén vezet át. A településeket leszámítva, amiket erdő vett körül Salgótarján óta erdőben jöttem. A napfény elől és a túranap során sokadjára eleredő esőben is remek menedék. Nagy bükkösök és több helyen fenyvesek között vezet az út.

Tűzre víz

A tetőről egyenletesen ereszkedik le a jelzés, ami hamar eléri az erdei műutat és azon kanyarog tovább. Tán a Remete-forrástól már aszfaltos úton haladtam, ami nem mindig esett jól a lábamnak. A fák ezen a műutas részen is ugyan olyan árnyékot adtak, védtek a napfénytől és az esőtől is. Többször is megálltam egy-egy fénykép erejéig, a Keserű-völgyi Vendégház például nagyon emlékeztetett a Dél-dunántúli Piros mentén található Ali-réti Vadászházra. Csinos kis ház az erdő közepén, előtte egy kis tóval, még ebben a szárazságban is. A műúton viszonylag hamar elértem a Gyepes-völgybe, ahol a fűrésztelep előtti esőbeállónál a bélyegző szintén rendben elérhető volt. Innét nem messze található az Ivánkai Vendégház, ahonnét vidám gyerekhangokat hallottam pihenőm közben. Tovább Járdánháza felé még megállított az erdész és szólt, hogy jön mögötte egy rönkszállító kamion és figyeljek majd az úton. Nehéz lett volna nem meghallani, még a műúton is olyan robajjal közeledett. Félreálltam.

Kiégett domboldal (kattintásra galéria nyílik)

Műúton ballagtam be Járdánházára, ahol aztán minden kutya megugatott. Nem nagyon tetszett ez a település, de főleg az vetett vissza lélekben, hogy a település északi oldalán a teljes domboldal ki volt égve. Elszomorító látvány volt és a jókedvem meglehetősen megcsappant. Arlón ugyan ezt éreztem, pedig ott több helybélivel is szóba elegyedtem, kedvesen érdeklődtek mi járatban vagyok. A horgásztóhoz valóban nagyon korán, már kettő órakor odaértem és hiába teljesítettem az aznapra kitűzött 25 kilométert, még mindig a folytatás járt a fejemben. A bélyegző egyébként a Suvadás alatt, a tó feletti út mentén a hirdetőtáblán rendben elérhető volt. Az adminisztráció után is ezen agyaltam, kár lenne eldobni a túranapból ezt a sok időt, ezért tovább indultam. Még mindig az ózdi szállás járt a fejemben, de hátha akad valahol egy sátorhely is.

Salgótarján és Ózd között

Amint felértem a dombtetőre újra elképedtem. Még egy kiégett domboldal, ami nagyobb volt, mint ami Járdánháza felől látszódott. Maga a vidék csodaszép lenne ezzel a sok lankával, de a kiégett domboldal újra lehangolt. Itt döntöttem el, hogy ma nem fogok sátrazni. Bár minden fekete volt előttem, még itt is láttam jópár őzet, őket annyira nem zavarta a látvány. Két dombon kellett átlendülnöm és beértem Somsályra, ahol megint minden kutya megugatott. Ez a település sem tett rám túl jó benyomást, pedig már jártam nem kevés kistelepülésen. Köszönni senki nem köszönt vissza, de legalább az utolsó háznál segítséget kaptam a jelzés keresése közben: „Itt menj le” felkiálátással. Az irányváltó jelzés kicsit elbújt, az ösvény pedig nagyon. A két túranap legrosszabb útján haladtam, sűrű bozótban, ami nyilván lehetne rosszabb is.

Érkezés Ózdra (kattintásra galéria nyílik)

Lassan közeledtem Ózd felé, egyik szusszanásnyi pihenőm közben foglaltam szállást, már biztos voltam benne, hogy nem akarok itt sátrat verni. Egy hely lett volna ugyan Ózd felett, de oda láthatóan rendszeresen járnak ki sütögetni, ami így nem opció. Salgótarjántól Ózdig pont az utolsó kilométerekre lett ilyen pocsék a hangulatom és igazából Somsály és Ózd között az út is az volt. Kár, mert az előtte levő részeken viszont vitt a lábam, szinte repültem. Amilyen hirtelen indult a bozótos, olyan hirtelen bukkantam ki belőle tényleg csak pár percnyi sétára a belvárostól. A szálláson egy nagyon finom gyümölcslevest és sültet ettem, ami új erőt adott, de a forró zuhany is igen jól esett. Kellemesen elfáradva igen hamar elaludtam, mert másnapra korai indulást és egy hosszabb túranapot terveztem. Ez már egy következő bejegyzés lesz.

A túranapokon megtett út nyomvonala a lenti térképeken látható, képeim pedig a bejegyzésbe ágyazott képekre, a Képek menüben vagy ide kattintva érhetők el.

2. túranap

Powered by Wikiloc

1. túranap

Powered by Wikiloc

Bejárás napja: 2026. augusztus 16-17.

Hozzászólás

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.