Az év harmadik hosszú hétvégéjére két közös túrát is terveztünk, az egyik egyben az Országos Kéktúra már megkezdett OKT 18. szakasz folytatása is volt.
A szakasz teljesítését érintő aktuális tavaszi tervek annyiban változtak, hogy fordított irányba jártuk be az utat. Ősagárdról indultunk Szendehely, illetve Katalinpuszta felé, mert így volt jobb a logisztika. A Nyugati-pályaudvarról nemzetközi gyorsvonattal Vácig, majd onnét busszal Ősagárdra. Éppen elértük a csatlakozást, mert már eleve késéssel indult a vonat, ami egyébként jó példa kellene legyen a MÁV-nak, hogy milyen egy tiszta vonat. A buszra legalább féltucat túrázó szállt fel velünk együtt, akik szintén a Cserhátba igyekeztek. Egyébként is gyönyörű vidék, hát még így tavasszal, amikor minden friss és zöld.
Túratársak a kéken
Ősagárdon végül öten szálltunk le, mi ketten Judittal és egy apuka két kisfiával. A bélyegző a buszmegálló mellett egy oszlopon rendben elérhető volt. A kellemes melegre való tekintettel még bélyegzés előtt kihasználtam a túranadrágom egy hasznos funkcióját és rövidnadrággá alakítottam. Közben szóba elegyedtem a családdal, akikkel egy irányba terveztük az utat, ők három nap alatt Nagymarosig, mi pedig Katalinpusztáig. Judit eközben a népviseletben sétálgató nénivel diskurált és a házakat csodálta. Nagyon takaros kis település alig több, mint egy órára Budapesttől. A rövid készülődés és adminisztráció után aztán nekiindultunk a túrának.
A faluban a kék sávjelzés végig jól követhető volt, könnyen irányba tudtunk állni. Egy kivétellel ez az egész túranapra igaz volt, de pont Ősagárdot elhagyva az erdő előtt volt egy kevésbé szerencsésen felfestett jelzés. A két nyíl ugyanis az elágazásnál egymással szembe mutat és egyik irányban sem volt jól látható megerősítő jelzés. Az utánunk arrajáróknak üzenem, tartsatok balra a tanya kerítése fele. Egy rövidebb erdei rész után egy kaszálóra értünk, ahonnét szép kilátás nyílt a vidéke. Az utunk ezután már az erdőben vezetett, amikor azt elértük az első szembejövő túratársakkal való találkozás is megesett egy négy fős társaság személyében. Már nagyon elszoktam az ilyesmitől, hisz az utóbbi időben inkább hétköznap túráztam, amikor azért nincs olyan nagy forgalom az OKT-n.
Lábunk alatt a Cserhát
Az erdőben jó két kilométeren át csak módjával volt emelkedő, szinte észre se lehetett venni. Az első igazi kaptató a Kopasz-tetőre vezető útnál jött, ahol szintén találkoztunk szemből érkező túratársakkal. Őket később, a Vácra tartó buszon is beazonosítottuk. A Kopasz-tetőre remek időzítéssel értük fel, néhány percig csak kettesben voltunk, így volt alkalmunk csendben gyönyörködni a panorámában. Utánunk a reggel megismert család érkezett, akikkel nagyjából azonos tempóban haladtunk, rendre pihenőnk végével értek be minket. Kicsivel később több kisebb társaság is érkezett Kosd felől. Tovább indulva a Násznép-barlangnál, majd az utána nem sokkal található kilátópontnál újra megálltunk és megebédeltünk. Talán innét mégszebb volt a kilátás, de mindenképpen nagyobb volt a csend.
A Naszály csúcsa már nem volt messze, amit további tíz perces kaptató után értünk el. Felérve a geodéta tornyot nyitva találtuk, én fel is kapaszkodtam a létrákon, hogy pár fényképet innét is tudjak készíteni. A tiszta időnek köszönhetően nyugat felé szinte az egész Szentendrei-szigetet be lehetett látni. Észak felé ugyebár a Börzsöny uralta a látóhatárt, míg keleten tán még a Bükk is felsejlett. Előző túrám helyszínét a Mátrát viszont egyértelműen beazonosítottam. A Cserhát lankáira és a közte megbúvó településekre is igen szép kilátás nyílt. Úticélunk, Szendehely is innét tűnt fel először. Néhány perces nézelődést követően lemásztam, majd az éppen szalonnasütéshez készülődő társaságot magunk mögött hagyva elindultunk lefelé.
OKT 18. szakasz, a fele már megvan
Az út ezt követően már végig erdőben vezetett, az első bő fél kilométeren egy meredekebb lejtővel. A Szinlő-barlangnál egy rövid pihenőt tartottunk, de épp csak annyit, hogy a kihelyezett ismertető táblát elolvassuk. Ez egy fordulópont is egyben, hiszen a jelzés itt ismét keletnek fordul. Egy keskeny ösvény vezet lefelé a Naszály csúcsa alá, ahol újra fordul egyet és csaknem nyílegyenesen Katalinpuszta felé halad. Ezen a szakaszon már több kirándulóval is találkoztunk, volt aki babakocsival próbált feljutni a csúcsra. Minimum furcsa látvány volt. Nyilván nem számítottak rá, hogy az erdei dűlőútnak egyszer vége lesz. A következő megállónk a Bik-kút volt, amit egy igen pofás tető fedett. A mellette található esőbeállónál remekül lehet táborozni. A túra hátralevő részén a függőhíd szolgált még látványosság gyanánt, ahol természetesen készült néhány fotó.
A kék jelzés itt már együtt halad a Katalinpusztáról induló tanösvénnyel, így aztán újra több kirándulóval is találkoztunk. A kirándulóközpont nagyon ötletes, jó elfoglaltságot tud nyújtani egy egész családnak. Több ilyen helyre lenne szükség, könnyen megközelíthető, de mégsem olyan zsúfolt, mint mondjuk Hűvösvölgy vagy Dobogókő szokott lenni néha. A bélyegző is hamar meglett a büfé melletti padoknál. A fadoboz ajtaját lenyitva remekül lehet bélyegezni, még két bélyegzőpárna és toll is oda van készítve. Ezzel mi be is fejeztük a túranapot és az OKT 18. szakasz egy újabb részét, majdnem percre pontosan az előzetesen kalkulált időben. A reggel megismert túratársak itt újra beértek minket, nekik további jó utat kívánva, elköszöntünk. A következő buszig volt időnk, addig egy-egy jégkrémet elfogyasztottunk. Váci átszállással végül kicsivel hat óra után értünk haza. A következő túránk az Alföldi Kéktúra folytatása lesz egy nap múlva.
A szakasz látnivalói a bejegyzésbe ágyazott képekre, a Képek menüben vagy ide kattintva érhetők el, míg a megtett út nyomvonala az alábbi térképen látható.
Bejárás napja: 2018. április 28.