Kiss Attila Tivadar
A hosszú hétvége másik közös túrájának az Alföldi Kéktúra, az AK 8. szakasz folytatását terveztük Nyírbátor és Nyírlugos között.
Még élénken élt bennünk az egy nappal korábbi túra, amikor a Naszályt hódítottuk meg. Ezúttal azonban egy egészen más, szinte minden szintkülönbséget nélkülöző túrát terveztünk. A Nyírségben teljesített korábbi túránkhoz hasonlóan, kis családi segítséget erre a túranapra is igénybe vettünk. Gyakorlatilag a szomszéd településeken túráztunk, de se a kiindulópontra Nyírbátorba, sem pedig Nyírlugosról haza nem volt értékelhető buszjárat. Egyszerűen hihetetlen, hogy milyen pocsék a tömegközlekedés. Ennek ellenére bizakodva indultunk neki az AK 8. szakasz egy kis részének.
A múzeum zárva
Nyírbátorig kocsival mentünk, ahol hamar felvettük a jelzést a Báthori Múzeumnál. Sajnos a helyzet semmit nem változott legutóbbi ittjártunk óta, azaz a múzeumot zárva találtuk. Igaz, ezúttal a hivatalos nyitvatartási idő előtt néhány perccel értünk oda, viszont ennek nem volt jelentősége. Erről majd egy kicsit később. Úgy döntöttünk, hogy ezt a bélyegzőt is szeretnénk a füzetben tudni, ezért majd visszajövünk és később beszerezzük. Más bélyegzőre sem vágytunk igazán, így maradt a fotó elkészítése az igazoláshoz. A városban jól követhető a jelzés, szóval egészen hamar a településről kivezető Encsencsi utcát róttuk. Tipikus nyírségi tájon haladtunk: homokos utak, mellette akácosok. Tulajdonképpen így árnyékban voltunk s nem a tűző napon. Már kora délelőtt tikkasztó volt a hőség, az út mentén rengeteg nedvességet kereső pillangót láttunk. Többet könnyedén kézbe is lehetett venni, amit Judit rendre kihasznált.
Az Alföldi Kéktúra kiírás első teljesített túranapján is feltűnt, hogy a jelzések felfestése nem olyan sűrű, mint az OKT-n. Mivel itt több hosszabb egyenes szakasz van, az esetek többségében nem is indokolt. Amíg nincs más jelzés, irány az egyenes. Node amikor irányváltás van, aminek a táblás jelzése még az OKT-n is szokott problémákat okozni, az már más tészta. A kék sávjelzés és a Mária-út találkozásakor egyedül a kék jelzés táblája mutatott rossz irányba, mintha a traktor csak ennek ment volna neki. Pár száz méterrel később, amikor a két jelzés szétvált megint ellenkező irányba mutatott. Ez utóbbi táblát meg tudtam szerelni, szóval április 30-tól (a következő változtatásig) megint jó irányba mutat.
A büfé nyitva
Az útvonal tehát nem volt éppen változatos, szántók és erdősávok váltakoztak. Viszont legalább láttunk néhány őzet, akik a napsütésben kint poroszkáltak a búzamezőn. A bélyegzőpont közelségét az egyre erősödő motorzajok jelezték, majd egy kanyar után a háztetők is feltűntek. Ez kicsit megviccelt minket, mert a jelzés nem toronyiránt vezet be a településre és nem is az van a látóhatáron. A házak ugyanis Nyírbogáton állnak és még mielőtt beérnénk a településre a jelzés élesen balra irányítja a túrázót. A bélyegző a Nyírbogáttal szomszédos Istvántanyán található, ahová néhány kanyar után értünk be. Szeretném itt is megköszönni annak a figyelmes traktorosnak, aki mellettünk elhaladva lelassított és így nem terített be porral. Nem úgy a kollégája, aki pár perccel később viszont porfelhőbe burkolt minket.
A bélyegzőt rejtő büfé nagyon hamar meglett. Nem volt túl nagy forgalom, mégis élénk társadalmi élet zajlott körülötte. Nagyon kedvesek és érdeklődők voltak a helyiek, természetesen mi is fogyasztottunk egy kávét, illetve egy üdítőt. Pont befejeztük az adminisztrációt, amikor egy négy fős kerékpáros társaság is befutott, illetve betekert. Beszélgetés közben kiderült, hogy velünk azonos irányba haladnak, ezért kérdeztük is, hogy bírták a homokban tekerést. A válasz nem is lehetett volna kézenfekvőbb, a kritikus szakaszokat kikerülték és műúton haladtak. A kerékpáros túratársak igazoló füzetét látva, ők sem találták nyitva a Báthori Múzeumot. Úgy látszik, hogy ehhez hozzá kell szokni. Mivel nagyjából dél körül járt az óra, a büfé teraszán megebédeltünk, majd a cipők felesleges homoktól való megszabadítása után indultunk tovább.
AK 8. szakasz, a levezetés
Az istvántanyai bélyegzőhely nagyjából félúton található Nyírbátor és Nyírlugos között, de ennek tudata nem volt elég az ütemes haladáshoz. A települést elhagyva olyan sűrű erdősávokkal is találkoztunk, ahol bár kocsiút volt kitaposva, de csak egy nyomon lehetett haladni. Ez is inkább a bakhát volt középen, mintsem bármelyik keréknyom, mert azokra nagyon rálógott az erdei aljnövényzet. Szó mi szó, középen a fűben jobban esett a haladás. A kullancsveszély azért így nagyobb, de mindketten megúsztuk potyautas nélkül. Egyik-másik erdősáv pedig szinte feledtetni tudta, hogy a Nyírségben túrázunk. Nagyon szép és hangulatos, bár a buja növényzet miatt kissé küzdelmesebb rész volt. Még emelkedő is akadt néhány.
Példának okáért a Hoportyó nevű kilátópontot pár száz méteres kitérővel lehet elérni. 183 méterével a nap legmagasabb pontja volt. Én felsétáltam az erdő közepén jelölt magassági ponthoz, de gyakorlatilag semmi kilátást nem adott. A nyomokból ítélve rajtam kívül többen is felkeresték már. Apropó nyomok, azért volt olyan kéktúrázó, aki kerékpárral is próbálkozott ezen a homokos részen. Istvántanyától Nyírlugosig szinte végig láttuk a nyomait az úton, ahol több határozott irányváltást mutatott a kék jelzés. A napi cél, Nyírlugos előtt nem sokkal az erdőt is magunk mögött hagytuk s ismét szántók mellett vezetett az utunk. Nyírlugos pedig szinte a semmiből tűnt elénk, talán csak az út mentén eldobált egyre több szemét jelezte, település van a közelben. Sajnos ez is már megszokott látvány lesz. Nyírlugoson a bélyegzőt nagyon hamar megtaláltuk a település központjában álló OKK tábla oszlopán.
Bélyegzést követően még néhány futó pillantás erejéig köszöntöttük a napközben megismert kerékpárosan túrázó társaságot is, akik a szemközti bisztró előtt pihentek. Természetesen ezúttal is készültek képek, amelyek a bejegyzésbe ágyazott képekre, a Képek menüben vagy ide kattintva láthatók, a túranap útvonala pedig a lenti térképen követhető.
Bejárás napja: 2018. április 30.