Kicsit rendhagyó beszámoló, egy cseppet sem szokványos túranapról. Avagy ilyennek láttam és így éltem túl a negyvenharmadik túlélőverseny kihívásait.
Kezdem azzal, hogy ugyebár a bakancslistámon volt a Kinizsi 100-as teljesítése, amit idén tudtam volna a bakancslistám szerint utoljára abszolválni. Jövőre már egy évvel idősebb leszek és az pont egy évvel több, mint a magamnak szabott határ. Történt ugyanis, hogy az idei kiírás pont arra a napra tették, amikor Judittal megyünk majd túrázni. Ezt már januárban leszerveztük, szóval nem sok lehetőségem maradt. Viszont egy kedves kollégám már többször emlegette és már akkor kacérkodtam a „túlélőverseny” gondolatával. Idén is megkérdezte és mivel időpont ügyileg teljesen jó volt, úgy döntöttem, hogy belevágok. Amikor otthon elmeséltem, hogy hova készülök, az első gondolat rögtön az volt: ez tuti szervkereskedelem lesz. Szó sincs ilyesmiről, meg egyébként is furcsa lenne, hogy pont a negyvenharmadik túlélőversenyen csapnának le. A korábbiak meg a beetetés lett volna…
Felkészülés, indulás
Túrázó ember lévén plusz felszerelést nem kellett beszerezni, minden volt. Egy új, valamivel nagyobb tudású fejlámpát azért vettem, de azt egyébként is szerettem volna venni és pont jókor volt akciós. Minden más megvolt és hát egy napra azért nem kell olyan őrülten sok holmi. A kihívás itt részben abban állt, hogy egy előre nem meghatározott „ismeretlen” terepen kellett boldogulni. A jókedv, a csavaros észjárás és a természet szeretete a csapat minden tagjánál adott volt. Persze a terepre is készültünk megfelelő számú térkép beszerzésével és közte volt az az egy is, ami kellett. A gyülekezőre részünkről mindenki időben odaért. Valamikor fél hét után indult útnak a konvoj a terepre az M3-as autópályán. Az eredetileg tervezett egy köztes megállóból legalább három lett, mert két busz is lassabban tudott haladni. Szóval hosszú út volt, de az legalább jó hangulatban telt.
Éjfél előtt fél órával tett le minket a busz Szögliget felett a kőfejtőben. Itt kaptunk egy félig vak térképet és feladatfüzetet a tereppontok leírásával, a kérdésekkel, a stafétuszok és a bónuszok elérhetőségével. Csapatunk a „kishalál” kategóriában indult, így 144 lehetséges tereppontot kereshettünk fel. Mindet felkeresni esélyünk sem volt, a rendelkezésre álló időkeretben, de nem is ez volt a cél, hanem a játék öröme. Kis szöszmötölés után ténylegesen is menetkészek voltunk és beszereztük az első stafétuszt. Nem kellett messzire mennünk, hisz ott volt a kőfejtőben. A taktikánk szerint éjszaka a könnyebben megközelíthető tereppontokra vadásztunk. Szűk három órán belül egészen sokat sikerült begyűjtenünk.
Meztelencsigák és a csalános
Amíg több csapat is az út feletti meredélynél található tereppontnál időzött, mi továbbhaladtunk, aminek egy bónusz lett az eredménye. Közben bóklászó szarvasokkal is találkoztunk, biztosan vigyázták a tereppontot. Ezt nem volt olyan könnyű sötétben megtalálni, viszont legalább nem sziklás részeken botorkáltunk felfelé. Utána kicsit visszafelé haladtunk néhány, az erdőben elrejtett stafétusz keresésére. Ez is mind eredményes volt. A legtöbb gond a fejlámpákkal akadt, amik néha tudatukra ébredtek és a skynetet megszégyenítve átvették az irányítást. Ilyenkor az erdő fényárban úszott, mi pedig a pillanatnyi vakságtól sújtva poroszkáltunk. Bár elég sok csapat indult útnak, éjszaka csak elvétve találkoztunk más csapatokkal. Elég nagy volt a terep és nyilván mindenki más taktikát választott. Pirkadat előtt nagyjából egy órával tartottunk egy hosszabb pihenőt is.
Ekkor jött a nap legrémesebb élménye. Történt ugyanis, hogy kicsit elnavigálva magunkat egy fahídnál kerestük a stafétuszt, amikor én meztelencsigába nyúltam, kétszer. Istu pedig csalánba lépett. Nem tudom melyik a rosszabb, magam részéről inkább a csalánt tapostam volna. Aztán meg kiderült, hogy rossz hídnál vagyunk és felesleges áldozat volt tőlünk. Ezek után méginkább zavart a csigataperolás. Ráadásul valami hatalmas tizenöt centis példányok voltak, amik nyilván abban a méteres csalánban híztak fel. Mindegy, a stafétusz végül meglett, majd napfelkelte után közvetlenül még további kettő. Nem kevés ravaszsággal és a keresésére szánt bő negyed órával egy újabb tereppontot is elértünk, ráadásul a bónusszal együtt. Kis csapatunk ekkor már több, mint 24 órája talpon volt, közelgett a tervezett pihenő ideje. Előtte viszont még három útba eső tereppontot begyűjtöttünk és egy negyediket sajnos nem találtunk. Pedig nagyon kerestük.
Pihenő, kullancsok és barlangászat
A pihenőre egészen a szlovák határhoz közel, Derenk feletti réten kerítettünk sort. Nagyjából fél nyolc felé értük el ezt a remek táborhelyet, ahol bő egy órát pihentünk. A fűben könnyű célpontot nyújtottunk ugyan a kullancsoknak, de a fáradság győzött. Én még a pihenő előtt három kullancsot pöcköltem le a karomról, de kettőt így is összeszedtem. Az utólagos kullancsleltár szerint egészen jól, átlag két kullanccsal megúsztuk a szunyókálást. Újult erővel, de legalábbis némileg feltöltődve kilenc óra körül indultunk ismét útnak. A cél a Szádvári-várként beazonosított tereppontok felkeresése volt, az útba eső egy stafétusz megszerzésével. Ezért nagyon meg kellett dolgozni. Fene gondolta volna, hogy az útkanyarulat feletti mohos sziklán két barlang is lesz. Mi persze először a rossz barlangot találtuk meg, ahol ugye stafétusz sehol. Más is járt így, mert elég sok lábnyom volt körülötte.
Aztán persze meglett a jó barlang is, ahol indokolatlanul még barlangászkodtunk is, mert nem vettük észre a stafétuszt. Pedig ott volt, ahol a feladatfüzet írta, csak ugye nem szúrta ki a szemünket. A méricskélés és könyvelés után kényelmes tempóban indultunk tovább, ki kellett pihenni a barlangászást. Terep tekintetében a nap legnehezebb részéhez is elérkeztünk, hisz a várromhoz folyamatosan felfelé kellett kaptassunk. Itt valamiféle íjászversenybe botlottunk, aminek résztvevői szintén felfelé tartottak. Közben az útjukba eső összes plüssmedvét, plüssrókát és boroskancsót lenyilazták. Volt a célpontok között egy ágyú is, annak mondjuk nem tudom mit tud ártani egy nyílvessző. Mindegy, ők biztosan élvezték. A várromhoz felérve aztán több csapattal is összefutottunk, éppen pihentek. Az itt elhelyezett stafétusz könnyen meglett, de ha már feljöttünk igyekeztünk minden irányba megcsodálni a kilátást.
Negyvenharmadik túlélőverseny levezetés
A várhegy lábánál beazonosítottunk egy újabb stafétuszt, amit az ellenkező oldalon lefelé ereszkedve egy tisztásnál meg is találtunk. Pompás hely volt egy újabb rövid pihenőre és ezt rajtunk kívül több csapat is így gondolta. Kb. negyed órás pihenő és ebéd után, a tisztáson átvágva az erdőben folytattuk az utat, kicsit lengedező szélben és árnyékban. Az volt az elképzelés, hogy Bódvaszilasra megyünk, majd onnét vissza Szögligetre. Bódvaszilas felé menet még három stafétuszt begyűjtöttünk és egy terepmesteri plusz pontot is szereztünk. Egy helyen a bónuszt is kerestük, de az végül nem lett meg. Eddigre már két lezárt dominó láncunk is volt, merthogy a stafétuszokkal egy-egy dominót is lehetett szerezni. Ezeket persze fel is kellett használni, különben nem lenne játék. A leghosszabb láncunkat viszont még nem tudtuk bezárni, ezért hosszas számolás és pihenő következett. Szerencsére volt egy, ami a Szögliget mellett pont jó lett volna nekünk, csak a leírása alapján eléggé el volt dugva.
Bódvaszilasra bőven a kinézett busz indulása előtt értünk be. A helyi vendéglátóipari egységben mindegyikünk ízlése szerint kényelmesen tudott fogyasztani frissítőt is. A busz időben jött, a csatlakozást is rendben elértük Perkupán, szóval egy kérdés maradt: megtaláljuk-e a stafétuszt? A várakozásoknak megfelelően valóban nem volt túl könnyű megtalálni. Nekem például egészen más elképzeléseim vannak a rókalyukról, de mindegy végül meglett és a dominó sort is le tudtuk zárni. Az utolsó úticélunk a terepen a Holló Vendégház jött, ahol a befutó volt. Itt melegétel és hideg ital, tiszta ruha és a buszok vártak ránk. Kényelmesen meguzsonnáztunk vagy vacsoráztunk (kinek mi), majd a lassacskán megtelő utolsó előtti busszal indultunk vissza Budapestre. Szerencsénkre a busznak ezúttal nem voltak problémái a hűtővízzel, így jó ütemben haladtunk. Visszafelé több megálló is akadt, végül valamikor tíz óra után érkeztünk meg.
Várjuk az eredményt
A csapatunk kellemesen elfáradt, de mindannyian azzal a jó érzéssel szálltunk le a buszról, hogy szépen teljesítettünk. Huszonnégy stafétuszt megtaláltunk, két bónusszal és még három lezárt dominó láncot is sikerült összehoznunk. Bízunk benne, hogy a válaszaink helyesek és a felhasznált dominókban, illetve a könyvelésben sem lesz hiba. Szóval reméljük, hogy papíron is túléljük majd a versenyt, mert a terepről ugye épségben hazaértünk. Apropó hazaértünk, otthon nem is az alvás esett igazán jól, hanem a forró tus. Szerencsére se eső nem volt, sem pedig sárban nem kellett dagonyázni, de a majd kétnapi út porát azért jól esett lemosni.
Amíg a negyvenharmadik túlélőverseny végleges eredményét megtudjuk, addig is lesz új túrám. Az Országos Kéktúra egy újabb szakaszának teljesítése következik. Ha minden jól megy, akkor össze tudom kötni az eddig teljesített keleti szakaszokat. Pünkösd után indulok Mátraverebélyről Ősagárd felé, Hollókő és Szandaváralja napi végcélokkal. A harmadik napra egy nagyobb szakasz marad, így nem biztos, hogy eljutok egészen Ősagárdig, de majd meglátjuk. Onnét egyébként is elég nehéz megfelelő csatlakozást elérni, szóval ha nem mutatkozik esély elérni a buszt, akkor Alsópetényben lesz a befutó. A családi túra is lesz hamarosan, akkor pedig a Rax-Alpokba megyünk Judittal egy napos gyalogtúrára. Olvasnivaló tehát lesz bőségesen.
A túlélés során készített néhány képem ide kattintva érhető el.
FRISSÍTÉS: kategóriájában csapatunk a negyedik helyen végzett. Királyok vagyunk!