Kiss Attila Tivadar
A Kohászok Útja bejárásom hátralévő két napjának beszámolója Ózd és Diósgyőr közötti szakaszról.
A Kohászok Útja (KÚ) második napját végül Ózdon, egy szálláshelyen zártam. Nem aludtam túl jól, viszont cserébe egy nagyon finom és kiadós reggelit kaptam. A reggeli elfogyasztása és egy rövid készülődést követően korán útnak tudtam indulni. A városban alig volt még mozgás, illetve az útvonal sem a legforgalmasabb részeken vezet keresztül. Az bélyegzőhely elég közel volt a szálláshoz, a Digitális Erőmű bejáratánál rendben elérhető volt. A Hétes-hídon átkelve egy hosszú lépcsősorra vitt a jelzés, már felfelé indultam volna, amikor megszólítottak. Egy úr kérdezte mi járatban vagyok, elmondtam, hogy a KÚ-t járom. Válaszként rögtön mondta, hogy erre semmiképpen ne menjek Sáta felé, mert ami út volt az is járhatatlan a gerincen. Kerüljek inkább Farkaslyuk felé, amerre ő is lakik, mert arra biztosan van út. Megköszöntem és mondtam, hogy ez egy útvonalkövető mozgalom, erre kell menjek. Úgy ahogy, de végül megértette, aztán elköszöntünk.
Kétsávos úton
Elindultam ismét a lépcsőn felfelé, visszatekintve szép kilátás nyílt Ózdra. Eleinte teljesen néptelen, rendezett utcákon haladtam, csak a lépcsősor volt elég gazdátlan. A várost elhagyva is remekül lehetett haladni a cserjésben. Kicsit bennem volt a félsz, hogy mikor jön majd az a járhatatlan szakasz, amit az úr megénekelt nekem. Nem jött, olyannyira nem, hogy az erdőben két keréknyomon is lehetett haladni, hovatovább egyszer egy terepjáró is szembejött. Neki ugyan kicsit szűkös volt a hely, de azért terepjáró, hogy mindenhol el tudjon menni. Többnyire a gerinc közepén, az erdő teljes takarásában vitt az út, aztán előszőr észak felé nyílt egy kis kilátás a Tátra irányába. Kicsivel később pedig a gerinc déli oldalán található kaszálók felé kanyarodott az út, majd kelet felé vitt újra az erdőben.
Egy nagy elnyújtott kanyart követően északnak fordulva értem el a műutat, ami már egyenesen, nyilván több kanyarral Sáta felé vitt. Alig léptem rá a műútra, szinte azonnal két hatalmas szarvasbika ugrott meg mellettem. Kb. két kilométert sétáltam a település felé a tűző napon, mire elértem az első házakat. Szerencsére a falu szélén volt egy működő közkút, mert mire ideértem már nagyon ki voltam tikkadva. A faluban szinte semmi mozgolódás nem volt, a bélyegzőt rejtő kocsmáig szinte alig találkoztam emberekkel. A Fáy-kastélyt nem kerestem fel, ezen a túrán a haladásra próbáltam koncentrálni. A Gól Presszóban is csak egy rövid pihenőt terveztem tartani, de aztán szó szót követett a tulajdonossal és a pecsét begyűjtése kicsit hosszúra nyúlt.
Száraz lábbal
Sátát egy szuszogtató emelkedőn hagytam el, ahol a szárazság nyomai jól látszódtak. Az út be volt repedezve és több centiméter mély kis árkok voltak benne. Elég kellemetlen dolog, amikor a túrabot vége beleragad, viszont közben lendületből mennék tovább. Volt pár komikus jelente, amit rajtam kívül senki nem látott. A dombtetőn egy fenyőerdő jelentett felüdülést, ahol éppen fakitermelés zajlott ezért az amúgy is markáns illata méginkább erőteljes volt. Az utat jól lehetett követni, sok apróbb kanyar volt ugyan, de lényegében eseménytelen volt az út. Igazán megdöbbentő az volt, amikor a Csernely-patakon keltem át száraz lábbal. Ezt többször is megtettem sajnos. Sáta és Uppony között nem olyan nagy a távolság, nagyjából egy óra alatt kényelmes tempóban le is jártam az utat. A település szélén a bélyegző rendben elérhető volt, gyorsan adminisztráltam és indultam is tovább.
Nem volt még konkrét tervem, hogy hol szeretném majd zárni a napot, ezért Upponyban a sportpálya mellett egy hosszabb pihenőt iktattam be. Az előzetes tervem még az volt, hogy Mályinkán, a kilátó melletti tisztásnál sátrazok majd, ezen azonban már időben és távban is túlhaladtam. Az motoszkált bennem, hogy Bükkszentlélekig kényelmesen el fogok tudni jutni, de a térképen még nem találtam hozzá sátorhelyet. Az új sátornak több helyre van szüksége és első útján nem szerettem volna nagyon a vadonban tesztelni. A sportpályánál többen is pihentek, pad nekem már nem jutott, de a fűben fekve is ugyan olyan kényelmesen, ha nem jobban pihentem. Közben a megoldás is meglett az esti sátrazáshoz, elkészült az A és B-terv is. Összepakoltam és nem túl acélos tempóban indultam tovább.
Felhők alatt
Dédestapolcsány felé a Lázbérci-víztározó mentén az Országos Kéktúra nyomvonalán visz az út. Ez a szakasz teljesen eseménytelenül telt, volt egy kis autóforgalom, de nem számottevő. Itt is döbbenetes volt látni mennyire kevés víz van a víztározóban, a partvonal méterekkel beljebb volt, mint amikor utoljára láttam. Dédestapolcsány nem bélyegzőhely, ellenben rendkívül hosszan elnyúló település vagy fél óráig tartott mire átkeltem rajta. Mályinka felé letérve továbbra is műúton, vagyis annak mentén baktattam. Gyönyörű vidék, előttem a Bükkfennsík magasodott, kétoldalt kaszálók, a hátam mögött pedig egy hatalmas erdőség. A felhők is játékosan adtak árnyékot vagy több fényt. Mályinka bélyegzőhely, ahol a KÚ bélyegzője is a Sanyi italboltban található. Adminisztráció után tartottam egy kis szünetet, lélekben felkészülve arra, hogy nemsokára fel kell másznom a Bükkszentlélekre.
Mályinkát elhagyva már a kék kereszt jelzést kellett követni, eleinte teljesen rendben volt az út. Valahol a Csondró-patakot elérve a völgyben viszont az út elég vadregényes lett. Finoman szólva, mert annyi kidőlt fát kellett kerülgetni, mint a Burok-völgyben. Emiatt és az egyébként is dús növényzet miatt is csak igen lassan lehetett haladni. Fél órányi küzdelem után találkoztam két szembejövő túratárssal, akik a folytatásra sem bíztattak sok jóval. Én se őket. Lényeg, hogy igen küzdelmesen és lassan értem fel a tetőre. Az első tervem az volt, hogy a Mária-forrásnál vagy a bélyegzőhely melletti tisztáson sátrazok. Előbbinél nem volt elég hely a sátornak, így rögtön a B-tervre váltottam, irány a Turistapark és a forró zuhany. Ezt a kempinget teljesen véletlenül találtam a térképen, nagy szerencsémre.
Viharfelhők
A zuhany lehetősége az utolsó igen küzdelmes kilométerek után nagyon csábító volt. A kemping hatalmas, jól karbantartott és felszerelt. Sátorverést követően a zuhany felé vettem az irányt, majd vacsorát főztem, közben egy egri fiatal párral és a kemping tulajdonosaival beszélgettem. Lassan sötétedni kezdett és feltámadt a szél is, gondoltam rá, hogy az új sátor jó alaposan ki lesz próbálva. Éjszaka végül nem volt vihar, éjfélkor egyszer megébredtem, addigra a szél is elcsendesedett. Kicsit fáztam ugyan, de igen jót aludtam és nem is volt sok kedvem kibújni a hálózsákból. Végül persze erőt vettem magamon és egy gyors reggeli és készülődés után elindultam a bélyegzőhely felé. Csípős hűvös reggel volt, kabátban vágtam neki a napnak. A Szentléleki Fogadó tornácán a bélyegzőt rendben megtaláltam, adminisztráltam, majd a Pálos kolostor romjainál kicsit nézelődtem.
Sokat nem időztem, mert ha nem mozogtam, akkor kimondottam hideg volt. A szél ugyan nem fújt, de barátságtalanul beborult az ég, már-már esőbe hajlott az időjárás. A bélyegzőhelyet elhagyva erdei utakon vagy ösvényeken vitt tovább a jelzés, egy rövidebb szakaszon a Ferenczi-pihenő előtt volt sűrű a növényzet. Itt nehezebben tudtam haladni, de ezt elhagyva cserébe a műúton baktattam. Itt még gyér volt a forgalom, pár autóval és néhány kerékpárossal találkoztam csak. Az Őskohónál tartottam egy rövidebb pihenőt, mire ideértem a felhőknek szinte nyoma se volt. Pihenő után majdnem elvétettem a műútról a letérőt, mert pont a jelzésnél állt egy autó, az egyébként teljesen kihalt parkolóban. A műutas részen, meg úgy általában a kék kereszt jelzés nem kényeztet el az irányváltások jelölésével, gyakran rá kellett néznem a térképre.
Megizzadtam
A Hámori-tó partján a sziklafal tövében sétálva lényegében eseménytelenül értem el Lillafüredre. A palotaszálló épülete csak egészen a tó végéhez közeledve tűnt fel, bár egyszer-egyszer azért megmutatta magát. Jártam már itt korábban, de most úgy éreztem, hogy bármennyire is jellegzetes épület, annyira mégsem határozza meg a tájat, szépen beleolvad. Hétvége miatt itt már egészen sokan sétálgattak, túrázóval viszont itt sem találkoztam. Nem tudtam kihagyni, hogy pár fényképet elkészítsek, pihenőt azonban csak a Kohászati Múzeumnál a pecsét beszerzése közben tartottam. Szükség is volt rá, mert még előttem állt az egész túra talán leginkább szuszogtató emelkedője, a Puskaporos. Fél kilométeren belül több, mint százötven métert kaptattam felfelé, szégyenszemre kétszer meg is kellett állnom.
A tetőt elérve már eseménytelen volt az út, kitaposott ösvényeken vagy éppen erdei utakon vitt a jelzés. Egy határozott irányváltást követően kelet felé fordultam, ekkor már Diósgyőr felett haladtam messze fent az erdőben. Ahogyan lefelé haladtam egyre többször tűnt elő város egy-egy része. A kék kereszt ezen a szakaszon jobban van jelölve, de még mindig elmarad a kék sávjelzéstől. Párszor meg kellett állnom tájékozódni, a Diósgyőri vár felé vezető letérő közelében útbaigazítást adtam két kerékpárosnak, ugyan oda mentek ahová én. A város közelségét itt is az erdei út szélén megszaporodó szemétkupacok jelezték. Szomorú és egyben érthetetlen is, hogy miért jobb egy meredek emelkedőn felcipelni egy mosdókagylót, mint leadni a hulladékudvarban.
Ózd és Diósgyőr között
Az erdőből kiérve még egy rövid séta várt rám az utolsó bélyegzőig, amit a tüzép bejáratánál rendben megtaláltam. Ezzel az utolsó pecsét is rákerült az igazolólapra. Jó lett volna kicsit leülni és pihenni, de a bélyegzőhely erre teljesen alkalmatlan. Amíg elpakoltam a hátizsákomba kishíján nekem is tolatott egy autó. Hazafelé vonattal terveztem menni, ezért el kellett jussak a pályaudvarra. Szerencsémre a 21-es buszra csak pár percet kellett várnom a szemközti megállóban, ahol volt még időm átöltözni és kicsit rendbeszedni magam. Bő fél órás buszozás a Tiszai pályaudvaron voltam és sikerült a legközelebbi IC-re jegyet vennem. Nyilván késett a vonat, de most nem zavart, mert egy jó nagyot szunyókáltam az úton.
A KÚ Ózd és Diósgyőr közötti szakaszának teljesítésével egy régóta bakancslistás túrát pipáltam ki. Előzetesen arra készültem, hogy a tavaly nyári Dél-balatoni Várak túrához hasonlóan küzdelmes út lesz, de nem volt. A kék sávjelzés példaértékűen van jelölve, az útvonal vezetése még a viszonylag sok aszfaltos résszel együtt is változatos. A kék kereszt jelzés felfestése nem minden esetben egyértelmű és az úton is akadtak küzdelmes részek. Összességében viszont egy remek túra, ami a sok szintemelkedés miatt kicsit többet kíván az átlagos erőnlétnél. A túramozgalom hivatalos honlapján minden szükséges és hasznos infó elérhető, az igazolás is gördülékenyen ment. A bosszantó apróságokkal együtt is nagyon élveztem és itt is köszönöm a szervezőknek! Az új, személyre szabott sátram is nagyon jól vizsgázott, frissítem is majd a blognak ezt a részét.
A túranapokon megtett út nyomvonala a lenti térképeken látható, képeim pedig a bejegyzésbe ágyazott képekre, a Képek menüben vagy ide kattintva érhetők el.
4. túranap
3. túranap
Bejárás napja: 2026. augusztus 18-19.