Kiss Attila Tivadar
Tavaszi hétnapos túrám negyedik napján az Országos Kéktúrából még hátralévő az OKT 27. szakasz távját jártam be kicsivel több, mint két nap alatt.
Az OKT 26. szakasz zárásaként még lesétáltam a Cholnoky-gejzírkúphoz, ahol azért egy picivel nagyobb látványosságra számítottam. Az időmbe tulajdonképpen bőven belefért és igazán nem nagy távolság a Nagy-nyugodótól. Visszakapaszkodva azon a jó kis emelkedőn már nem álltam meg a Nagy-nyugodón, jobb forduló után egy kellemes, nagyjából szintben haladó úton haladtam. Bő negyed óra elteltével aztán megálltam, mert újra találkoztam azzal a két lengyel turistával, akikkel a gejzírkúphoz ereszkedve beszélgettem. Csodálkoztak is, hogy utánuk mentem, de aztán megbeszéltük, hogy csak egy kis kitérőt tettem. Mint kiderült ők simán elmentek mellette, azt hitték egy darab kő. Miután azt is megbeszéltük, hogy most tulajdonképpen egy szétrobbant vulkánban vagyunk, újra elváltak útjaink.
Vágáshután térerő nélkül
A Kecske-hátat megkerülve lassan ereszkedtem lefelé. A Borz-nyeregnél kihasználva a friss erdőirtást és az így megnyíló panorámát Rudabányácska felé pár fénykép erejéig megálltam. A műútra ereszkedést az irtásból még visszamaradt gallyak egy cseppet nehezítették, de nem volt megoldhatatlan feladat. A Vöröskő Vendégházig, pár perc erejéig a műút mentén haladtam, majd újra erdőben egy sunyi elnyújtott emelkedőn. Itt egy szlovák kerékpárossal találkoztam aki véletlenszerűen kerekezni indult egyet. Tovább haladva újabb, kicsivel meredekebb emelkedő következett, de az sem volt vészes. Itt már akadt némi árnyék is, az előző napokon még rügyező fákat se nagyon láttam. Szóval ébredezett az erdő és ez üdítő látvány volt. Vágáshutáig még egy tisztáson álltam meg egy rövid pihenőre, hogy fújjak egyet az emelkedő után. Tovább haladva a völgyben fakitermelés zajlott, ott nem nagyon nézelődtem és Cserép-tónál kiépített pihenőhelyen is csak röviden.
A pihenő után egy kicsit bozótos, lejtős rész következett, ahol szintén kerülgetni kényszerültem az ottmaradt gallyakat. Az akadályokat sikeresen leküzdve tulajdonképpen egy turista sztrádán sétáltam be Vágáshutára. A telefonfülke mellett található OKT információs táblánál a bélyegzőt rendben megtaláltam, még párna is ki volt készítve. A szállásom a bélyegzőhellyel szemközt található Önkormányzati Vendégházban volt, ahol már vártak rám. Keresnem se kellett a kulcsokat, alig fejeztem be az adminisztrációt, már jött is egy kedves hölgy beengedni. Mondom, számítottak rám, sőt, meg is jegyezték, milyen pontosan érkeztem. Délelőtt sms-ben három órára ígértem magamat, amit sikerült is tartani. Miután a házban lepakoltam hallgatva a helyiek szavára felsétáltam Kispart felé a hegytetőre. Ők a kilátást említették, amit nem szabad kihagyni és igazuk is volt, de a térerő sem elhanyagolható szempont. Az ugyanis a faluban egyáltalán nincsen. Szóval a pazar panorámát élvezve beszéltem Judittal.
Újra műúton
A vendégház igen jól felszerelt, akár több napra is jó bázis lehet túrázáshoz. Nem könnyű rangsorolni a szálláshelyeket, de mindenképpen az egyik legjobb szállásom volt, de erről majd külön írok. Tisztálkodás és vacsora után folytattam a túra első szakaszának összefoglalóját, de végül elnyomott az álom és egy igen jót szunyáltam. Másnap sem kellett nagyon sietnem, ezért kényelmesen reggeliztem, készülődtem és valamikor nyolc óra előtt indultam útnak. Amint elhagytam a falut és kiértem a völgyből újra lett térerő. Mondjuk ezt is úgy vettem észre, hogy amikor félreálltam fényképezni, egymás után rezgett a telefonom. Visszatérve a témához, az út fele Nagyhutáig a reggel nem túlságosan forgalmas műút mentén vezetett, majd a Margit-kútnál letért az erdőbe. Itt egyébként egy kiépített pihenőhely várja a megfáradt túrázókat. Az erdőben a Hollós-patak mentén lassan kapaszkodtam felfelé, amit eleinte az út minősége, aztán pedig az emelkedő dőlésszöge indokolt.
A tetőre felérve kevéssel Nagyhuta előtt egy a kilátás szempontjából jól elhelyezett padnál rövid pihenőre megálltam, majd lesétáltam a faluba. Nagyhuta Vágáshutához hasonló csendes kis falu, sok szép portával, ahol a velem együtt érkező tejeskocsi köré gyűltek az emberek. Pedig már azt hittem engem vártak ilyen sokan. A polgármesteri hivatalnál a bélyegzőt rendben megtaláltam, az OKT egyik leginkább eltájolt dezinformációs táblájával együtt (lásd galéria). Nyilván van olyan ember, aki ezt képes teljesíteni, de azért tényleg! Mindegy, lefényképeztem, jót derültem – és azóta is derülök – rajta és indultam tovább. A jelzés Kishutáig végig a műúton vezetett, ami viszont sokkal kellemesebb séta volt, mint a tavaly őszi túrám bármelyik műutas része. Kishuta valójában nagyobbnak, de mindenképpen hosszabb településnek tűnt, mint Nagyhuta, azonban itt nincsen bélyegzőhely. Pár tetszetősebb portát azért lencsevégre kaptam, majd átkelve a kisvasút sínpárján, Bózsva felé vettem irányt.
Csalitosban és azon túl
Bózsvára egy igen kellemes és jól karbantartott erdei út vezet. Mire ideértem már csaknem ebédidő volt, a Faluházból éppen indult is az ebédszállítmány. A bélyegző, a Faluház előtti villanyoszlopnál rendben elérhető volt, ahol az adminisztráció után egy rövid pihenőt tartottam. Bózsván zajlott az élet sok emberrel találkoztam az utcán, de nem időztem itt sokáig. Már nagyon mozgatta a fantáziámat Füzér vára, ami tovább indulva a település feletti mezőn rövid ideig a látóterembe került. Három nap után végre kézzel fogható távolságba kerültem a várhoz. Aztán éppen olyan hirtelen el is tűnt. Kisbózsva felett ugyanis újra erdőben vezet az út, amit azonban fél órányi sétával és egy tucat őz megugrasztásával magam mögött hagytam. A Bózsvát Nyírivel összekötő műúton történt átkelést követően szántóföldön, mezőn és egy kicsit a csalitosban – keresztezve a Bózsvát – vitt a kék jelzés. Az egyik táblában két traktor gondoskodott róla, hogy a levegőbe egy kis por is kerüljön.
A soron következő település Füzérkomlós, ahol az egykori kisvasút kiszolgált mozdonya köszöntött. Füzér vára itt újra a látóterembe került, de ezúttal már ott is maradt. A kerékpárutat követve hamar a Füzérkomlós feletti rétre értem, majd ahol a kék jelzés letér a kerékpárútról tartottam egy pihenőt. Tüzetesen és többször is megvizsgáltam a bélyegzőfüzetemet, mert volt még egy kép, amit szerettem volna elkészíteni. Minél pontosabb tájolásra volt szükség. Még odébb volt az ideális beállítás, de addig is a réten haladtam tovább, ahol a turistaút vonala tele volt friss vaddisznó túrásokkal. A kerékpáros pihenőhelynél újra betájoltam, majd kb. kétszáz méterrel odébb el is készítettem a nagy művet. Természetesen több felvétel is készült és valószínűleg vicces látvány volt a várból a réten fel alá sétáló hátizsákos figura. Engem mindenesetre igen jó kedvre derített.
Füzér várában és az utolsó éjszakám
Füzérre már a kerékpárúton vitt be a jelzés, ahol újra takaros házakat találtam. Egészen jó időben érkeztem meg, így miután az italbolt előtti OKT információs táblánál található bélyegzővel adminisztráltam, a vár felé vettem az irányt. Már ott is nagyon hálás voltam az eszemért, hogy a várhoz végül a hosszabb úton a kék jelzést követve indultam fel. A másik turistautat ugyanis egészen a vár alatt felbontották, ottjártamkor is több munkagép dolgozott az úton. A várhoz szűk háromnegyed órás sétával jutottam el, váltottam egy igen borsos árú belépőt, ami egyébként teljesen megérte. Az alsóvárból további öt perc séta volt elérni a felsővárat, ami lehet, hogy soknak tűnik, de egy heti cuccal a hátamon azért szép teljesítmény. Én legalábbis vállon veregettem magamat. Nem volt túl sok látogató, a vár felújításán dolgozó munkások száma csütörtök délután biztosan meghaladta őket.
Eleinte kicsit zavaró volt az a sok kerítés, de aztán a vár magával ragadott. Aki még nem járt itt – eddig én sem – az mindenképpen nézze meg. A vár nem abba a kategóriába tartozik, hogy ha egyet láttál, láttad mindet. Persze a berendezésben nem lehet nagy újdonságot mutatni, de a tálalás mindenképpen ötletes, az én tetszésemet mindenképpen elnyerte. Minden ajtó csukva van, benyitsz az egyiken, felkapcsol a villany és megelevenedik a terem. Ha több látogató van ez a hangulat nem biztos, hogy ilyen hatást gyakorolt volna rám, de szerencsém volt. A panorámateraszt csak a sokadik ajtó után találtam meg, ahol a meglepően hűvös déli szélben egyedül ücsörögtem és nézelődtem. Több mint egy órát bolyongtam a várban, majd lassan lesétáltam esti szálláshelyemre a Kőrózsa Vendégházhoz, ami szintén igen jó választásnak bizonyult. Az utolsó éjszakámon nehezen jött álom a szememre, de végül jót aludtam.
Az utolsó kilátóm
Az utolsó túranapra és az OKT befejezésre nem terveztem különösebben feszített tempót, de azért időben elindultam. Mindig közbejöhet valami és 12 kilométer még ugye hátra volt a célig. Kicsivel fél nyolc után keltem útra és fél órányi séta után, már a vár parkolóját elhagyva az erdőben baktattam a Kis-Milic felé. Eleinte igen kellemesen emelkedett az út, aztán az Alsó-patak medrét átlépve jött a móka. Szinte semmi pihenőt nem engedett az emelkedő, talán csak a Csataréten az erdészháznál van egy viszonylag nagyobb sík terület. Felteszem ezért hívják rétnek, ami bár nagyon hangulatos hely, mégsem időztem sokáig. A Kis-Milicen található Károlyi-kilátó még nem volt közel, de már mindenképpen közelebb, mint reggel. Még egyszer azért kénytelen voltam előtte megállni, mert megzavartam két szarvast és nem láttam merre indulnak. No meg pihentem is közben egy keveset.
Egyszer csak aztán az egyik kanyar után előtűnt a kilátó, ami egy kis kitérőt igényelt a kék sávjelzésről, de ezt bolond lettem volna kihagyni. Újra a szlovák határnál voltam, hovatovább fölé is kerekedtem, amikor megmásztam a kilátó lépcsőit. Meglepő módon alig volt fent szélmozgás, de a levegő páratartalma annál magasabb. Mindenesetre Füzér vára remekül látszott és született néhány jó fotó. Miután kigyönyörködtem magam újra felvettem a kék jelzést és az útra dőlt fák alkotta akadálypályát legyűrve átsétáltam a Nagy-Milicre. Ott hóvirágtenger és csípős hideg fogadott. Az obeliszknél természetesen újra pózoltam egyet, fújtam egy keveset, majd a határvonal mentén elindultam lefelé. Még mindig hiányzott két pecsét a célig.
OKT 27. szakasz, az OKT végére értem
Az elsőt jó órányi kellemes ereszkedéssel töltött séta után a Bodó-rét nekem túlsó felére eső esőbeállónál rendben megtaláltam. Bár sokat nézelődtem és út közben többször is megálltam fényképezni, igen jól álltam az idővel. Az eredetileg tervezett busz helyett itt ki is néztem egy másikat, ami jó lehet hazafelé, mert ugye nem mindegy mennyit kell utazni és mikor érek haza. Már valóban nem volt sok hátra és sajnáltam is a kilométerek fogyását a lábam alatt, de egyre csak közeledtem az utolsó bélyegző, a túra és az OKT vége felé. A Drahosi-rét után még morgolódtam magamban egyet az utamba eső bozótoson, amin egyébként hamar átkeltem. Ahogy aztán az erdei úton lefelé haladtam jobboldalt feltűnt Hollóháza. Egyre hangosabb lett a kutyaugatás, kiértem az erdőből és már csak egy jellegzetes kanyar volt hátra.
Sikerült bevennem a kanyart, majd kis séta után a Vadászban kikértem a túrát záró, utolsó almafröccsömet. Jó idő volt és megadtam a módját, a teraszon fogyasztottam el, szigorúan az utolsó pecsét precíz elhelyezését követően. Csak akkor éreztem, hogy vége szakadt egy szerelemnek, amikor az emléktáblánál, majd kicsivel később a kilométerkőnél utoljára pózoltam egyet a kéken. Volt rá több, mint fél órám a busz indulásáig és ki is használtam minden percet. Pontban 12.25-kor viszont elindultam Pálháza felé, ahol átszállva Sátoraljaújhelyig busszal utaztam. Ott kis várakozást követően szerencsi átszállással Hatvanig vonattal és ismét busszal, szóval röpke hét óra leforgása alatt hazaértem. Olyan élményekkel gazdagodva, amit igyekeztem ugyan szavakba önteni, de nem mindent lehet. Van amit látni kell és ezért tudom már most biztosan, lesz még egy OKT bejárásom.
A szakasz túranapjainak nyomvonala a térképeken, illetve pár fényképem a lenti albumban, a Képek menüben vagy ide kattintva látható.
Bejárás napja: 2019. április 3-5