Az Alföldi Kéktúra bejárásom soron következő túranapjain az AK 10. szakasz távját teljesítettem a Halápi csárda és Létavértes között.
Az Alföldi Kéktúra (AK) kiírásban kevés olyan szakasz vagy túranap adódik, ahol a bélyegzőhelyek időben belátható távolságra esnek egymástól. Az AK 10. szakasz a Halápi csárda és Létavértes között ez nem volt igaz, mert hatodik túranapomon a Halápi csárdát elhagyva a bélyegzőhelyek másfél-két órányi járásra követték egymást. A túranapon eredetileg a Mézes-hegyi tóig terveztem az utat ezért is vettem magamhoz több vizet Hármashegyalján. Menet közben átterveztem a napot és leballagtam a Vekeri-tóig, hogy a hetedik túranap is kicsit rövidebb legyen. Másnap viszont azt a napot is átterveztem, így végül inkább hosszabb lett, a hetedik túranapon megtett plusz kilométerek gyümölcsét csak később arattam le.
Debrecen határában
Az egykori Halápi csárdát elhagyva és a 48-as főutat keresztezve homokos, ámbár egészen jó minőségű utakat találtam. Már egészen megszoktam a fenyőerdőben haladást, egyáltalán nem lepett meg milyen sok ilyen erdőfoltot telepítettek. A turistaútról leágazva több kisebb és nagyobb tanyát is találni, a Fráter tanyát több irányjelző tábla is mutatta. Nem volt ok kitérőt tenni, víz volt nálam bőven, inkább a másnapi ivóvíz beszerzésén morfondíroztam sokat. Lassacskán az erdőfoltokat magam mögött hagytam és a Debrecen környéki víztározók töltésén haladtam. A jelzés itt már jobbára füves utakon vitt, pár határozott irányváltást követően pedig a Bodzás-víztározóhoz ért. Itt, a Fancsika bélyegzőhelyen tartottam egy rövid pihenőt, bár volt némi fás szárú növényzet árnyékot nem sokat találtam.
A Kati-ér mentén megtett jó egy órányi eseménytelen séta után értem el az Erdőspusztai Arborétum északi végét. Út közben minden víztározót szárazon találtam, nem mostanában látták el utoljára eredeti rendeltetésüket. Bár az arborétum bejáratánál is található egy bélyegző nekem az nem esett útba, a bánki iskola felé tartottam. Ezen a szakaszon kiskertek előtt visz a jelzés, kicsit talán változatosabb volt az út. A bélyegzőt a református általános iskola kerítésének sarkán rendben megtaláltam és a pecsét megszerzését követően itt is tartottam egy pihenőt. A Mézes-hegyi tóig már nem volt hosszú az út, saját tempómban úgy másfél órányi járás. Kimondottan jól álltam az idővel, valahol itt fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy még ma besétálok a Vekeri-tóhoz, ahol a másnapra szükséges víz beszerzése is megoldható.
Hol aludjak
A következő bélyegzőhelyig egészen kulturált minőségű utakon tudtam haladni. Bánk településrészt elhagyva jó darabon szilárd burkolatú, később kavicsos, homokos és részben füves utak visznek a Mézes-hegyi tóhoz. Az út továbbra is eseménytelenül telt, már annak is örültem, hogy a Mézes-hegyi tóban messze a nádas mögött látható volt némi víz. Az útkereszteződésben egy fedett pihenőhelyet találni, ami ottjártamkor igen leromlott állapotban volt. A padok is düledeztek, sok volt a szemét és maga a környezet sem volt túl vendégmarasztaló éjszakára. A bélyegzőt az esőbeállótól húsz méterre délre találni a bokrok takarásában álló táblán, egy darabig kerestem, de egyébként rendben elérhető volt ez is. Végérvényesen eldöntöttem, nem itt fogok éjszakázni. Rövid pihenő után indultam is tovább. Újra átvágtam pár erdőfolton, majd a Kati-ér mentén, ezúttal már térd fölé érő fűben lesétáltam a főútig, ami az Apró utca nevet viseli.
A kék sávjelzés a főút előtt újra északnak fordul és vezet el Pipóhegy bélyegzőhelyre, másnap ide kell visszajöjjek. A Vekeri-tóhoz nem a főút mellett, hanem a piros sávjelzést követve ballagtam tovább, ami hosszabb, de sokkal nyugalmasabb útvonal. A parkolóban a térképen is jelzett helyen működő közkutat találni, más vízvételi lehetőség, büfé vagy mosdó nincsen. A sátrat nem szerettem volna ennyire forgalmas helyen felállítani, besétáltam a tó közepén található szigetre, ahol csak pár ember sétált. Az esőbeállónál lepakoltam, megfőztem korai vacsorámat, majd elkezdtem volna berendezkedni éjszakára. Sátorállítás előtt körbesétáltam a tisztáson, kis keresgélés után az egyik pad mögött megtaláltam az ideális sátorhelyet. A pad távol esett a gyaloghidakat összekötő ösvénytől, az esti kutyasétáltatók így elkerülték. A pad takarásában sátrat vertem, majd be is fészkeltem magam éjszakára.
Újra akácosban
A víz közelsége miatt arra számítottam, hogy hűvös lesz az éjszakám, de még csak zoknit sem kellett vegyek. Nem aludtam ugyan sokat, viszont reggel ennek ellenére is kipihenten ébredtem és a napfelkelte után kicsivel útnak is indultam. Terveim szerint a Létavértes felett található Daru-lápig szerettem volna eljutni, ami újra egy hosszabb túranapnak ígérkezett. A kék sávjelzéshez a változatosság kedvéért a főút mellett bandukoltam vissza, majd észak felé fordultam és zömében akácosokban haladtam újra Bánk felé. Bő másfél órányi járás után értem el a Létavértes felé vezető főutat, amit kereszteztem, majd újabb másfél órányi sétával rendben elértem Pipóhegy bélyegzőhelyre. Az út annyiból nem volt eseménytelen, hogy az irányváltásokról alig láttam jelzéseket, elég gyakran kellett néznem a térképet, közben pedig szokásosnak mondható programként rengeteg pókhálót szedtem össze.
Pipóhegyen az azóta újra megnyitott turistaszállásnál hosszabb pihenőt tartottam, a kerítésen közben a sátramat is kiszárítottam. A tanya kevés jószágját egy igen barátságos és beszédes úr gondozza, pihenőm alatt vele beszélgettem. A bélyegző az út melletti irányítótáblán rendben elérhető volt. Sajnos a jelzések minősége ezt követően sem változott, Kepecstagig többször is be kellett tájolnom magamat, hogy biztosan jó nyomon haladok-e. Végig sikerült megtartanom a helyes útirányt, de rengeteg pókhálót összeszedtem. Borzasztó boldog voltam. Felüdülés volt Kepecstag előtt a rétre érni, ahol viszont árnyékból jutott kevesebb. A hírhedt kutyákkal nem találkoztam, csak egy lovaskocsi került el sietősen miközben a bélyegzőhelynél pihentem. Még pihenő közben is azon morgolódtam magamban, hogy milyen hiányos a felfestés.
Szerencsés fordulat
Homokos úton folytattam az utat a Ligeti-földek felé, a tűző napon annyira nem volt kellemes. Szerencsére az új felfestés sem látszódott, a letérőt elvétettem és árnyékban haladtam az Újlétát és Létavértest összekötő főútig. Sőt, a főúton történt átkelést követően is árnyékban haladtam egy darabig, kivételesen a Nap olyan szögben állt, hogy ezt meg tudtam tenni. Nagyjából ezzel el is fogytak a napi vidám dolgok, mert amikor éppen nem a Napon ballagtam, akkor az akácosban szedegettem a pókhálókat. Furcsa nyugalommal töltött el a tanyák közötti legelőkön való haladás, de még így is alig vártam, hogy elérjem a túranap utolsó bélyegzőhelyét. Két villanypásztoron voltam kénytelen átkelni, amit a turistaútra keresztbe feszítettek ki, ami szokatlan változatosságot jelentett.
A Ligeti-földek bélyegzőhelyet elérve megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy megpróbálok elmenni Létavértesig még ma. Ha már elérem a települést, akkor viszont akár szálláshelyet is kereshetek magamnak, amit egy gyors telefonnal sikerült elintéznem. Meg kell mondjam, hogy ez az elhatározás és a hozzá kapcsolódó szerencsés szállásfoglalás nagyon feldobta napomat. A vacsora elkészítéséhez egész nap magammal cipelt víz felét rögtön megittam és máris szó szerint megkönnyebbülve indultam dél felé Létavértesnek. A túrára készülve többször is részletesen áttanulmányoztam a túranapok útvonalát és már akkor sem értettem ennek a bélyegzőhelynek az elhelyezését. A terepet nem ismerve arra gondoltam, hogy valami különleges látványosságot fog majd megmutatni, de nem így lett.
AK 10. szakasz a Halápi csárda és Létavértes között
Ilyen gondolatokkal a fejemben haladtam hát dél felé az akácos erdőben, ahol akaratlanul is újra a pókhálókat szedegettem. A túra szinte minden napján eszembe jutott, hogy ez mennyire egy felesleges bélyegzőhely. Semmi olyan látványosság nincsen a közelben, amit egyébként máshol ezen a szakaszon ne lehetne látni, egy akácos erdő szélén az útkereszteződésben van a bélyegző. A szakaszon negyven kilométeren nincsen nyilvános vízvételi lehetőség, a terep bár időnként változik, de végig akácosban vagy réten vezet az út. Kicsit úgy vagyok ezzel is, mint a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúrán a Zselickisfalud Patca közötti résszel. Mindegy, túl vagyok rajta és aznap az akácosból kiérve magam mögött is hagytam ezt a gondolatot. A kék kereszt jelzést elhagyva már az út is nagyon tetszett, hangulatos legelőkön haladtam.
Létavértes közelségét a szőlőhegyen található házak jelezték, a főúttól északra eső részen nagyon tetszetős házakat találni. Az út mellett több közkutat is láttam, némelyik ház kertjében pedig simán el tudtam volna tölteni az éjszakát. A főúttól délre eső házak már mindennapi használatban vannak és néhány porta kissé elhanyagoltnak tűnt. Végül a jelzést követve egy széles kerékpárúton sétáltam be a településre, ami elvezetett egészen a bélyegzőhelyig. A pecsét beszerzését követően még gondolkodtam egy fagyin, mert úgy éreztem, hogy azzal bő negyvenöt kilométerrel a lábamban megérdemlem. A szemközti fagyis éppen szünetet tartott, ezért az AK 10. szakasz Halápi csárda és Létavértes közé eső rész teljesítését nem fagyival ünnepeltem. A Szent Kristóf Ifjúsági és Turistaszálláson a forró zuhany pont annyira üdítően hatott. Egy hete voltam úton.
A túranapokon megtett út nyomvonala a lenti térképeken látható, képeim pedig a bejegyzésbe ágyazott képekre, a Képek menüben vagy ide kattintva érhetők el.
6. túranap
7. túranap
Bejárás napja: 2021. augusztus 25-26.