DDP / Bükkösd – Szekszárd

A túráról készült utolsó beszámolóban a DDP Bükkösd és Szekszárd közötti részén töltött négy túranapot foglaltam össze.

A Dél-dunántúli Piros (DDP) bejárásom nyolcadik napját Bükkösdön zártam és nem maradt más kihívás hátra, mint a Mecsek. A túranapba bőven belefért volna a következő bélyegzőhely is, de akkor a kilencedik vagy valamelyik azt követő nap nagyon rövid lett volna. Bükkösdön tényleg olyan klassz sátorhelyet találtam, aminél nem is nagyon tudtam volna jobbat kívánni, de igazság szerint el is fáradtam mire odaértem. Szekszárd innét már csaknem belátható távolságba került, távban és időben egyaránt. A Mecsek lábánál sem pazaroltam az időt reggel, pakolás és még a nagy meleg előtt elindultam az első emelkedő felé.

Kezdeti nehézségek

Bükkösdöt magam mögött hagyva Szentdomján településrész felé vettem az irányt a Jeszenszky-kastély előtt elhaladva. A kastélyból sajnos semmit nem lehetett látni, de az emelkedőn nem is igen volt kedvem nagyon nézelődni. Felérve aztán megcsodáltam a kilátást, gondoltam is magamban milyen remekül indult a kilencedik túranap. Persze számítottam rá, hiszen nap végére a Mecsek keleti oldalára terveztem elérni, szóval néhány emelkedőt le kellett küzdenem. Szentdomjánon jól követhetően vitt át a jelzés, ami az erdőbe érve sajnos eltűnt és alig fél órával indulást követően máris bozótharcoltam. Csodás, mintha nem lett volna addig is elég karcolás rajtam. Itt az történt, hogy a helyiek a réten kitisztítottak egy részt és a kivágott bozótot a jelölt útra rakták. A réten viszont csak a maradék bozótoson lehetett átkelni. Szinte már hiányzott volna.

Persze meglett az út, amin még árnyékot is találtam és még tetszett is, mert szép kilátást adott. Kisvártatva egy nagyobb legelőre értem, ahol újfent gulyásnak kellett állnom. A tehenek nyilván pont a turistaúton pihentek, de szelíd jószágok, szóval nem kell tartani attól, hogy akár közöttük is átmenjen az ember. Legfeljebb jól megbámulnak, amit meg is tettek. Mire elértem az erdőt, már nagyon meleg volt, jól is jött, hogy végre árnyékban baktathatok. Szerettem volna a kilátópontokat felkeresni, de nyáron annyira dús volt a növényzet, hogy még a kitérőt se vettem észre. Ez egyébként végig nagyban nehezítette a haladást, hogy a máskor széles út is be volt szűkülve és tényleg csak egy nyomvonalban lehetett haladni. A Hetvehely és Pécs közötti utat elérve nem is mentem vissza a párhuzamosan haladó erdei útra. Forgalom nem volt, így amíg lehetett a műút mellett haladtam.

Az északi oldalon

A műútról balra tértem le ismét az erdei útra, ami innentől már valóban jól járható volt. Nagyjából Pécsig a Mecsek északi oldalán vitt az út, ezért sokkal kellemesebb klímát tapasztaltam, egyszerűen hűvösebb volt a levegő. Ezt egyébként már a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúra (RP-DDK) bejárás alkalmával is megfigyeltem. Az erdei utakon jó tempót sikerült felvennem, közeledtem az első bélyegzőhelyhez, Petőczpusztához. Az adminisztráció rendben volt, s bár nagyon mesébe illő a táj és szívesen sátoroztam volna itt is, ide érve se bántam meg előző napi döntésemet. A verőfényes napsütést kihasználva töltöttem egy kicsit a telefonokba, közben pedig pihentem is egy sort. Olyan 10 kilométert tettem meg eddig, alig több, mint két óra alatt, mégis szükségét éreztem a pihenőnek.

Hiába az árnyas erdei utak, de a folyamatos fel-le-fel-le haladás azért így is fárasztó volt. Tovább haladva az RP-DDK nyomvonaláig műúton vitt a jelzés, aminek örültem is meg nem is. Alulról nagyon dőlt a meleg, de gyorsabban tudtam haladni. Az említett kereszteződést elérve két RP-DDK-t járó mögé soroltam be tisztes távolból, akik Abaliget felé tartottak. Jómagam egy határozott jobb kanyart követően ismét a rengetegbe tértem be, ahol újra árnyékban tudtam haladni. A fel-le hullámzás megmaradt és tényleg ez volt a legfárasztóbb dolog a túranapban, mert ez egész nap elkísért. Mondjuk hogyan lenne máshogy egy középhegységben. Nagyon szép erdei utakon, több bő vízű forrás mellett is elhaladva, az Éger-völgyön át értem el a következő bélyegzőhelyet. A Mecsek Gyöngye Apartmanház felé ereszkedve jobb kéz felől már feltűnt Pécs, majd kicsivel később szemben a Tubesen álló János-kilátó is.

Nosztalgia pihenő

Nem terveztem hosszabb megállót, de annyira jól esett a bélyegzőhelyen leülni, hogy negyed órát mégis pihentem. Később már csak a Remete-réten álltam meg, addig viszont nem tudom miért, de megint nagyon lassúnak éreztem a haladásomat. Valahogy semmi nem esett jól és a Remete-réthez is kicsit nyűgösen érkeztem meg. Jó emlékeim kapcsolódnak ehhez a tisztáshoz még az RP-DDK bejárásról, ezért bő fél órát elidőztem az egyik árnyékos padnál. Bármennyire is tervben volt a Sós-hegy, a Tubes és a Misina, valahogy nem volt hozzá erőm abban a fülledt melegben. Igen, itt már nagyon lehetett érezni a hőséget, függetlenül attól, hogy eddig lényegében árnyékban haladtam. Amint eldöntöttem magamban, hogy a csúcstámadás elmarad, megkönnyebbültem.

A Mecsek déli oldalán kavicsokkal felszórt úton indultam tovább a DDP vonalát követve a következő bélyegzőhely, a Pécsi Állatkert felé. Kicsit még talán most is rossz érzés, hogy nem mentem fel a csúcsra, de aznap ez tűnt a jó döntésnek, most pedig már mindegy. Az Állatkerthez vezető utat nagyon élveztem, könnyebnek tűnt minden és helyenként még klassz kilátás is nyílt Pécs felé. A Mandulás parknál vettem magamhoz vizet az esti főzéshez, utána már csak a pecsét beszerzése érdekében álltam meg. Az Állatkert pénztárában nagyon segítőkészek voltak, talán ezért is vételeztem még itt néhány szuvenírt. Sőt, a bejárat mellett a kisvasút rikkancsától még életem első turista érméjét is beszereztem. Ezeket eddig nem gyűjtöttem, valószínűleg a jövőben sem fogom, de olyan kedvesen kínálták.

Szívmelengető dolgok

A pécsi kisvasút a maga 600 méterével az ország legrövidebb kisvasútja, az Állatkert és Dömörkapu között közlekedik. Ha éppen ott állt volna, ahol nekem útba esik, akkor kihasználom, de így gyalogosan tettem meg a távot. A Flóra-pihenőnél terveztem sátorozni, konkrét tervem nem volt, illetve amikor odaértem még elég nagy jövés-menést tapasztaltam. A legtávolabbi esőbeállónál telepedtem le, ahonnét Pécs keleti felére nyílt csodás kilátás. Megvacsoráztam, még az után is maradt bőven vizem, de úgy éreztem kelleni fog. Hátizsákkal már nem szerettem volna visszaballagni Dömörkapuig, így megkértem egy családot, hogy figyeljenek a holmimra. Nagyon rendesek voltak, miután visszaértem még beszélgettünk pár szót is, aztán elköszöntünk egymástól. Később viszont olyat kaptam tőlük amire nem számítottam.

Visszajöttek úgy fél óra múlva és hoztak nekem 1,5 liter ásványvizet, mondván szükségem lesz rá a másnapi hőségben. Nem is a víz, hanem a gesztus annyira jól esett. Az addigi minden nyűgömet egy pillanat alatt elfelejtettem. Ezúton is nagyon szépen köszönöm! Ilyen pozitív élményekkel tértem aludni és talán ezért is, de igen nyugalmas és jó éjszakám volt. A napkelte az egyik legszebb volt, amit a túra során megéltem, így a tizedik túranap is jól indult. Sikerült reggel egészen kompakt módon összepakolnom, ébredést követően hamar útnak tudtam indulni. Az út első szakaszát nagyon-nagyon élveztem, erdőben haladtam, az út minősége is jó volt és kivételesen a jelzéseket se kellett vadászni. A Nagy-Mély-völgynek is annyira jó hangulata volt, bár ott már figyelni kellett, mert technikás terep a sok patakátkelés miatt. Varázslatos része volt a túrának ez a völgy.

Megint mi van már?

Amikor kibukkantam a völgyből azonnal érezni lehetett, hogy mennyire nagy aznap is a hőség. 5, de talán 10 fokkal is hűvösebb volt a völgyben. A következő bélyegzőhely, a Czifra-malom mellett először elmentem, nem vettem észre, ezért a 66-os úttól vissza kellett sétálnom. Itt találkoztam a túra során először és utoljára szembe jövő túrázóval, aki félig meddig a piros sávjelzést követte és Orfű felé tartott. A főúton átkelve rögtön egy komoly emelkedő következett, majd ismét a vadon, de ez nem volt annyira élvezetes, inkább fárasztó. Sikondára érkezve annyira már nem voltam elvarázsolva, bár a település tetszett. Pár perc technikai pihenőt a buszmegállónál tartottam, feltöltöttem a telefonokat. A napelemes töltő jó szolgálatot tett ezúttal is.

Mecsekfalu felé viszont újra keresni kellett az utat, már rögtön Sikondát elhagyva. Többé-kevésbé megvolt a helyes irány, de itt megint nagyon kellett koncentrálni és minden irányváltásnál figyelni. Abban az irdatlan melegben egy méterrel se szerettem volna többet megtenni a szükségesnél. Szerencsére még bozótost is találtam, újra, de ott legalább rögtön tudtam, hogy nem megkerülni kell, hanem átmenni rajta. Ugye, a rutin… Az igazi meglepetés csak akkor jött, amikor Komlót elérve konkrétan egy újonnan épülő lakóparkhoz lyukadtam ki a jelzésen, ahol már a házak is álltak. Enyhén bosszúsan törtem magamnak utat a tölgyesben, de azért itt is meglett a jó irány. Kissé fáradtan érkeztem meg Mecsekjánosiba, ahol a bélyegzőt a vasúti sínek mellett egy oszlopon rendben megtaláltam. Nem a legjobb hely, mert előtted árok, mögötted meg az autók, de azért a déli melegben így is pihentem itt egy kicsit.

Jóbarátok

A bélyegzőhelyről tovább indulva, már a település túlsó oldalán még szóba elegyedtem egy sráccal, aki éppen füvet nyírt a portáján. Az a kis beszélgetés jót tett, annyira nem is zavart, hogy Jánosipuszta felé végig műúton, árnyék nélkül ballagtam. A településrészt elérve még egy frissen kaszált réten kellett átvágni, nyilván út és jelzés nélkül, majd újra erdei szakasz következett. Az erdőben az irányváltások most is lekötötték szinte minden figyelmemet, de az út egyébként jó minőségű volt. Egy csodás bivak helyet is találtam, ahol rövid pihenőt tartottam, mert nem lehetett azon a kis tisztáson nem megállni. Innét már nagyjából hallani is lehetett volna a főutat, ha lett volna rajta forgalom. Már nem jártam messze az aznapi céltól a Magyaregregy határában található Máré Vára Campingtől. Itt jóbarátok már vártak rám, be volt hűtve a narancslé. Nem véletlen találkozás volt, már a szervezéskor tudtam, hogy egy estét biztosan egy helyen leszünk. Jó volt tíz nap után ismerős arcokat látni.

A camping pedig mintha nem is Magyarországon lennénk. Össze sem lehet hasonlítani a néhány nappal korábban megtapasztalt igali campinggel. Nem részletezem nagyon, de tényleg más ligában játszanak úgy, hogy ez a camping olcsóbb, de a szolgáltatásai messze felülmúlták az igaliét. Nagyon vágytam már egy forró zuhanyra, de a hamburger itt sem jött össze. Estére vihart jósoltak, amire a camping tulajdonosai külön felhívták a figyelmet és kérték, hogy mindenképpen menjünk be a közösségi térbe, ha nagyon nagy felhőszakadás lenne. A vihar nagyjából egy órányi esővel és egy szolidnak mondható széllel tombolta ki magát. Mi az esőbeállóban jó hangulatú kártyázással töltöttük közben az időt. Szép és nyugodt este volt ez is, ámbár sokáig nem tudtam elaludni. A tizenegyedik, utolsó előtti napra korai indulást terveztem, amit sikerült is tartani, csak módjával tudtam reggel elköszönni.

Sárkányok földjén

Reggel már rögtön egy technikásabb rész következett, hiszen egy nyomvonalnyi, a meredek oldalba taposott ösvény várt rám. Ezen kellett felfelé kapaszkodnom Máré-váráig, amit nagyon élveztem. A vár is tetszett, rövid időt eltöltöttem ott. Nagyon még nem volt szükség pihenőre, meg aztán haladni is szerettem volna még a nagy meleg előtt. A következő bélyegzőhelyhez le kellet ereszkednem a Vár-völgybe, amit hasonlóan keskeny ösvényen tettem meg, mint a várhoz felfelé vezető utat. Itt viszont már látszott, hogy ez kevésbé kitaposott út, több keresztbe dőlt fa is lassította a haladást. Az út második felét viszont a völgyben futó műúton tettem meg. A Pásztor-forrásnál a bélyegzőt a tisztás belső felén álló házikónál rendben megtaláltam, de a lódarazsak miatt még csak nem is pihentem itt. Mecseknádasdig tovább haladva végig erdőben haladtam, gyakorlatilag az Óbányai-völggyel párhuzamosan fent a gerincen. Itt minden a helyén volt, még a jelzéseket sem kellett vadászni és az útviszonyokra se lehet egy rossz szavam se.

Mecseknádasdra egy hangulatos réten keresztül kellett leereszkednem, ahol bizony az RP-DDK bejárásról láttam ismerős tereptárgyakat. Szeretem az ilyen semmiből felbukkanó emlékeket, főleg így túra közben, frissen tart. Azt terveztem, hogy az egyik közkútnál majd veszek vizet az esti főzéshez, de az útba eső öt közkút közül egyik se működött. Kénytelen voltam a helyi boltban vizet venni, mert a túranap többi részében már nem érintettem közkutat. Mecseknádasd ezért egy picit csalódást volt, de ez van. A bélyegzőt itt is rendben megtaláltam a Schlossberg Vendéglőnél, ahol nem volt okom időzni. A kilátó felé vettem az irányt, ahol viszont a nagy meleg miatt nem akartam megállni, sőt a horgásztó után végig a műúton mentem Ófalu felé. Egyszerű oka volt, végig árnyékban tudtam menni, míg ha a jelzést követem, akkor a déli tűző napon kellett volna baktatnom a mezőn ki tudja milyen magas fűben.

Szoba kilátással

A távot érdemben nem befolyásolta ez az egészségem megóvása érdekében tett kerülő, de nem akartam gutaütést kapni. Ófaluban aztán megálltam egy hosszabb pihenőre is, előtte még a bélyegzőt beszereztem. A kisbolt és a kocsma ottjártam napján nem is volt nyitva, de a bélyegző ettől függetlenül is elérhető volt. A pihenő után már csak az esti szálláshely felé tartottam, terveim szerint a Bátaapáti felett épült kilátóban terveztem tölteni az éjszakát. Ez úgy 1,5 kilométer kitérőt igényelt a jelzésről, ráadásul hegymenetben, de kár lett volna kihagyni. A kilátóból remek kilátás nyílik a Mecsek felé, a közvetlen közelében található völgyekről nem is beszélve. Elég jó időben odaértem, így miután Judittal beszéltünk még egy majdnem hirtelen ötlettől vezérelve lesétáltam Bátaapátiba. Bőven volt vizem, de simán kiittam volna még két közkutat is, viszont nagyon megkívántam valami édességet. Hiszitek vagy sem, öt órakor nyit Bátaapátiban a kézműves cukrászda.

Ha már leereszkedtem a településre vizet is vettem magamhoz és ekkor jutott eszembe, hogy milyen bolond voltam. Nem kellett volna 1,5 liter vizet magammal cipelni fél napon át, amikor a kilátótól tíz percnyi sétára is elérhető. Na, ennyire voltam fáradt, hogy ez csak nap végén jutott eszembe. A kilátóhoz visszaérve az esőbállónál megvacsoráztam, a desszertre még vacsoravendégem is lett. Egészen közel jött hozzám egy óriás mezei nyúl. Még poroszkáltam kicsit, a környéken, majd a kilátó felső szintjén elkezdtem berendezkedni. Kicsit fújt ugyan a szél, de a korlát pont adott annyi védelmet, hogy éjszaka már nem volt zavaró, inkább kellemes. Igen jól telt az utolsó éjszakám is, bár többet tudtam volna így bivakolni, mert aznap éjszaka végre valóban egymillió csillagos szállodában aludtam.

Irány előre

A tizenkettedik napra korai indulást terveztem, mert szerettem volna elérni a korábbi vonatot hazafelé. Az úton két komolyabb emelkedőt kellett leküzdenem, az egyiket tulajdonképpen már Szekszárdon belül. A dombról leereszkedve Zsibriket hamar elértem, de ott csupán csak áthaladtam. Mőcsény volt a cél, ahová végig szilárd burkolatú úton kellett haladjak, de kora reggel semmi forgalom nem volt. A vasútállomást elérve kicsit keresgélnem kellett ugyan a bélyegzőt, de természetesen ez is a helyén volt. Az út ezt követően sem lett változatosabb, Szálka felé a már forgalmasabb műút mellett baktattam. Itt a horgásztó már jobban uralta a vidéket, mint Mőcsény felé tartva. Meg persze ez a tó, jóval nagyobb és jobban ki is van építve.

Szálkán nem kellett keresgélnem a bélyegzőt, tudtam, hogy a Trófea Vendéglőnél találom az RP-DDK bélyegző mellett. Sajnos az étterem időközben bezárt, ezért az almafröccs ezúttal elmaradt. Hosszú pihenőt itt sem terveztem, egy közeli közkútnál még frissítettem magam és indultam is tovább. Mostanra elmondhatom magamról, hogy Szálka minden utcáját bejártam. Mind a négy égtáj felé turistaút vezet át rajta, amiket szorgosan követtem. Most már azt is tudom, hogy nem egy, hanem legalább kettő horgásztó is van a településen, de nem tudnám megmondani melyik fekszik szebb környezetben. Az északi oldalon fekvő horgásztavat elhagyva újra erdőbe vitt be a DDP jelzése, ami az első nagyobb emelkedőt is rejtette.

DDP Bükkösd Szekszárd

Nem volt különösebben változatos az út, eleinte egyenletesen kanyargot felfelé. Egyszer aztán egy hosszan elnyújtott egyenes jól láthatóan egyre csak meredekebb lett. Alaposan megdolgoztatott, de igazság szerint már sokkal jobban szeretek felfelé menni, mint lefelé. Persze fárasztó, de valahogy mégiscsak jobban esik. Az emelkedő tetején az RP-DDK nyomvonalát is érintettem, a két túraútvonal itt szembetalálkozik és rögtön el is megy egymás mellett. Kelet felé fordultam és megcéloztam a szőlőhegyet, ami már tényleg csupán néhány erdősávnyi távolságban volt. A szőlőket elérve ismét szilárd burkolatú lett az út, de borvidékhez méltó módon befelé lejtett. Szóval annyira nem volt kellemes rajta baktatni. Szinte alig lehetett észrevenni az átmenetet, hogy mikor ér be az ember a kertvárosba vagy mikor hagyja el a szőlőhegyet.

Sok szép, megkockáztatom kacsalábon forgó ház épült a domboldalon. Közben leküzdöttem a túranap második komoly kaptatóját is, ami meredek volt ugyan, de abban a környezetben nem tűnt fel. Még a kilátót szerettem volna Szekszárdon is felkeresni, amit a DDP is érint, nem ehhez kellett kitérőt tegyek. A kilátóból szinte az egész várost belátni, ami nekem a legfontosabb volt, a vasútállomás tisztán látszott. Úgy húsz percnyi kényelmes sétával a belvároson át oda is elértem. Az RP-DDK bélyegzőjének füzetbe ütése ezúttal is könnyeket csalt a szemembe. Ez a Bükkösd és Szekszárd közötti szakasz teljesítése egyben a DDP bejárásom végét is jelentette. Az állomáson türelmesen és legalább annyira fáradtan vártam a vonatot haza. Megcsináltam.

A túranapokon megtett út nyomvonala a lenti térképeken látható, képeim pedig a bejegyzésbe ágyazott képekre, a Képek menüben vagy ide kattintva érhetők el.

9. túranap

10. túranap

11. túranap

12. túranap

Bejárás napja: 2023. július 9-12.