Kiss Attila Tivadar
Tavaly még tapasztalat nélkül, idén viszont már egy verseny rutinjával vettem részt a legjobb csapat tagjaként a negyvenötödik túlélőverseny kiírásán.
Amint az idei év kiírása megjelent, csapatunk virtuálisan szinte azonnal megalakult. A valóságban persze nem voltunk ennyire gyorsak és csak a nevezés zárása előtti napokban véglegesítettük a regisztrációt. Utána majd egy hónap készülődés következett a mit vigyek és mit ne vigyek kérdések köré csoportosítva. Idén elég kiszámíthatatlan az időjárás, mert februárban például verőfényes napsütésben túráztunk, az Alföldi Kéktúra folytatására szőtt terveinket viszont elmosta az eső. Előtte azonban szinte nyári melegben jártam be a Cserehát falvait. Szó mi száz, a negyvenötödik túlélőverseny idejére az egész országra esőt mondtak, a kamásli mellett az esőnadrág és esőkabát sem maradhatott otthon. Néhány váltás zoknival egyetemben, de erről majd kicsit később.
Az ismeretlen terepen
Az ismerősöknek idén sem volt egyszerűbb elmagyarázni, milyen túra lesz ez. A mit csinálsz hétvégén, túrázni megyek, párbeszéd következő eleme általában a helyszín meghatározása szokott lenni, amit ugye nem tudtam, illetve tudtunk. Az elhintett információk alapján volt ugyan egy tippünk, de nagyon mellétrafáltunk. Ezt sajnos már akkor megtudtuk, amikor a buszunk az M3-as autópálya felé vette az irányt. A gyülekezőnél még optimista voltam e téren, a csapat többi tagjával együtt. Az ismeretlen terepre indulás a tavalyinál sokkal gördülékenyebben ment, ránézésre egészen biztosan. Kicsivel hét óra után indultunk útnak bár nem tudtuk, de sejtettük, hogy néhány órányi buszozás vár ránk.
Jó négy órával később igazi felüdülés volt a vaksötétben leszállni a buszról. Valahol Aggtelek és Jósvafő között volt a kidobási pont, itt kaptuk meg a feladatfüzetet és a nem teljesen ismeretlen terep térképét. Már amennyiben a tereppontokat tartalmazó ötletesen összekuszált papírlapokat térképnek lehet nevezni. Nagy nehezen betájoltuk magunkat a majdnem vaktérképen és meg is lett az első tereppontunk. Utána viszont sajnos rossz taktikával indultunk a következő tereppont felé, kicsi volt az esélye annak, hogy megtaláljuk a vaksötétben a bozót alatt rejtőző csúcskövet. Nem is lett meg, ráadásul sok időnk elment a keresgéléssel, ami eléggé lehangolta a csapatot. Taktikát váltottunk és egy biztosan beazonosítható tereppont felé vettük az irányt, amit meg is találtunk.
Pirkadatkor
A majdnem vaktérkép adta információkat nehezen tudtuk megfejteni, hosszú töprengések után sikerült csak újabb tereppontokat beazonosítani. Az éjszaka folyamán, sötétben még hat tereppontot sikerült jól beazonosítani és megtalálni. Néhol több csapattal is összefutottunk, máshol viszont egyedül könyveltünk. Volt egy igen jól sikerült átvágásunk is, amivel jócskán rövidítettük az utat a két tereppont között. Hajnalra már átkeltünk a Kecsó-patakon és a Tohonya-patakon is, előbbi a sötétben kicsit izgalmas volt, a felkelő Nap első sugara a Hucul ménes karámja felett ért minket. Sajnos még nem volt túl sok ereje a Napnak, nem lett melegünk, magam részéről pont ekkor kezdtem el fázni egy kicsit. Ekkorra már a túracipőn belülre is került egy kis víz, ami némileg rontott a komfortérzetemen.
Az újabb tereppontok és az útvonal meghatározásakor már előre gondolkodtunk. A rafinált terepmesterek ugyanis nem csupán a majdnem vaktérképen jelölt tereppontok felkeresésével, de egy civilizációt építő játékkal is lekötötték a figyelmünket. Pirkadatra már kicsit nehéz volt követni a földművesek, kézművesek, tudósok, földek, műhelyek és iskolák számát, a megszerzett tudásról nem is beszélve. Ráfért a csapatra a pihenő, amit a nekünk megfelelő tereppontok beazonosítását követőn a Szelcepusztai Turistaháznál terveztünk. Januári túrámról már ismerős volt a vidék, akkor is pont jókor értem el a Szelce-völgyet, ami újra csodás Napkeltével fogadott. A völgyön áthaladva két tereppontot érintettünk, mindkét helyen meglett a bónuszpont is. A harmadik pont helyét illetően nem voltunk biztosak és bár belefogtunk a keresésbe, az nem sok eredménnyel járt. A térkép újra megviccelt minket.
Felszerelés vízállósága
Nyolc óra után kicsivel már szükség volt a pihenőre, így a turistaház előtti padoknál lepihentünk. Annyi erő azért még volt bennünk, hogy a következő lehetséges tereppontokat és az odavezető útvonalat nagyjából beazonosítsuk. Utána viszont mindannyian szunyókáltunk és csak tíz óra magasságában –, amikor már a hasunkra sütött a Nap – indultunk tovább. Jól tájoltuk be magunkat, így nem csupán a tereppontot, de egy újabb bónuszt is begyűjtöttünk. A következő terepponttal már meggyűlt a bajunk, de végül az is meglett, majd ebédszünet után egy újabb, aminek felkeresése szintén bónuszt ért. Közben az ivózsákommal adódott némi nehézségem, ugyanis a csatlakozásnál lecsúszott a cső, elfolyt egy liternyi vizem „kellemesen” eláztatva a derekamat, ingemet, nadrágomat, gatyámat. Szuper érzés volt.
Az ebédszünetet kihasználva a nálam levő tartalékból legalább gatyát tudtam cserélni. A nadrág menet közben megszáradt magától, a hátizsákban pedig minden vízhatlanul volt becsomagolva. A hátizsák szintén megszáradt menet közben, szóval belül nem víztaszító, de legalább gyorsan szárad. Hazaérve az ivózsákomat megerősítettem a csatlakozásnál egy gyorskötözővel megelőzendő egy újabb incidenst. Még egy esélyt adok neki, mert mégiscsak társam volt több túrámon, de legalább annyiszor meg is tréfált már. Visszakanyarodva a témához az ebédszünet utáni tereppontunkra sűrű bozótoson keresztül jutottunk el, ami aznapra nem az első, de nem is az utolsó volt. Elismerésem a terepmestereknek és persze a csapatunknak, nem volt könnyű terep.
Negyvenötödik túlélőverseny
A célba érkezésig még két, jó esetben három tereppont elérésére volt esélyünk. Miután visszanavigáltuk magunkat az útra, az első könnyen meg is lett. Tulajdonképpen a másodikat is könnyen megtaláltuk, csak újra át kellett vágnunk egy bozótoson. Virtuális civilizációnk eddigre már elérte az optimális méretét, így további tereppontok felkeresése nélkül is biztosított volt a túlélésünk. Feltéve persze, hogy mindent jól számoltunk. A befutó felé közeledve még egy tereppont megszerzésére volt lehetőségünk, de igazság szerint nem vittük túlzásba a keresgélést. Magam részéről elég fáradt voltam, nem hiányzott még egy kilométer. A befutó Jósvafőn volt, ahol rengeteg túrázó várakozott a buszmegállóban. A buszmegállóban mi is megszabadultunk a már szükségtelen felszereléstől és mindenki hűsítő nedűt vagy fagyit kerített magának.
A célban, a regisztráció előtt tiszta ruhát vettünk, majd az előre rendelt elvileg meleg ételt – és hideg italt – is elfogyasztottuk. Virtuális civilizációnk közben még termelte a javakat, de biztos ami biztos, regisztráció előtt újra átszámoltuk amit kellett. A versenyszabályokat jól kihasználva, több más csapattal együtt az első adandó alkalommal regisztráltuk célba érkezésünket, majd a hazafelé induló buszok felé vettük az irányt. Jó három órás utazás várt még ránk, amit szintén túl kellett élni. Miskolcig még ébren voltam, sőt az azt követő megállóra is emlékszem, de utána már csak az M3-as budapesti bevezetője és a Dózsa György út dereng. Magam részéről nagyon, de kellemesen elfáradtam. A túrát tizenöt terepponttal, négy bónusszal és egy számításaink szerint túlélő virtuális civilizációval zártuk. Türelmesen várjuk terepmesterek bírálatát, hogy teljesítményünk mire volt elég a többi csapathoz viszonyítva. Mert amellett, hogy nagyon jó móka, mégis csak egy túlélőverseny.
FRISSÍTÉS: A versenyt hivatalosan is túléltük, kategóriánk középmezőnyében, a tizedik helyen végeztünk. Szép munka és jó móka volt!
A túlélőverseny során készített néhány képem az alábbi galériában vagy ide kattintva érhető el.
Bejárás időpontja: 2019. május 10-11.