A Közép-dunántúli Piroson töltött második túranapon a KDP Tarján és Szár közé eső részét jártam be, a csapadékos időjárásnak köszönhetően sok sarat taposva.
A térkép szerint alig több, mint harminc kilométeres utat kellett megtegyek, amibe pár kitérőt azért beterveztem. Az igazolófüzet ennél jóval többet írt, meg aztán a tervezett kitérők miatt is újra a korai indulás mellet döntöttem. Az első metróval Kelenföldre, majd a hajnali vonattal Tatabányáig, onnét pedig háromnegyed órányi várakozást követően busszal Tarjánig mentem. Fél nyolc után pár perccel már felszerelkezve neki is vágtam az aznapi túrának, a KDP-n Tarján Szár táv teljesítésének. Tarján nagyon jó benyomást tett rám, amit meg is erősített, rendben tartott utcákon, takaros házak előtt vitt el a piros sávjelzés. Jó negyed órányi séta után elértem a falu széli földutat, ahol felcsillant egy kis reménysugár, talán nem lesz akkora sár. Kétszáz méter után ebbéli reményem szertefoszlott.
Az erdő vadjai
A szántók és az erdő határán húzódik egy drótkerítés, amiről naívan azt gondoltam, hogy nem kell rajta átkelni. Ekkor jött el a pillanat, feltettem a kamáslit, mert a szántó mellett vezető út elég saras volt. Csak utána jött a felismerés, biztosan jó irányba taposom a sarat, nem mégis a kerítésen belül kell menni. A jelzés nem volt elég egyértelmű, ezért a kapun belül is körülnéztem, ahol kis keresgélést követően találtam egy jelet, megvolt tehát a helyes irány. Az erdőben szerencsére nem volt nagy sár, csak szolidan csúszkáltam. A Csurgó-hegy nyergétől inkább vadregényes és susnyás volt az út, mintsem saras. Nem is zavart annyira, mert szép volt az erdő, de a jelzések elég viseltesek és nehezen láthatók voltak, inkább azokra kellett figyelnem. A Baglyas északi oldalát elérve viszont köves dózerúton haladtam, amit nem nagyon szeretek, itt mégis jól esett.
Menet közben több vadat is megriasztottam, de a sűrű aljnövényzet elrejtette őket, nem láttam éppen mi ugrott meg előttem. Az egyik kanyarban azonban szerencsém volt, egy kis csapat muflon ácsorgott előttem ötven méterre. Türelmesek voltak és megvárták míg megörökítem a találkozásunkat, majd szépen beballagtak az erdőbe. A Somlyó alá jó időben értem el, így nem volt kérdés teszek-e a csúcs felé kitérőt. Amikor az Országos Kéktúrán erre jártam ezt nem tettem meg, itt volt az ideje pótolni. Felfelé sétálva egy őzet zavartam fel, kicsivel odébb pedig egy rókát pillantottam meg. Jó volt a széljárás, nem vett észre egerészés közben ezért jónéhány lépéssel közelebb tudtam hozzá kerülni. Aztán persze szagot fogott és elszaladt. A csúcsra érve kicsit párás idő fogadott, a Gerecse nem látszott olyan tisztán, de ezzel együtt is szépen be lehetett látni a vidéket.
Sárdagasztás, örök téma
Már lefelé tartottam a Somlyóról, amikor két túratárssal találkoztam szembe, pár szót váltottunk, majd mindenki ment tovább a maga útján. Nekem a következő tervezett megállóhely a Somlyóvári kulcsosház volt, ahol az OKT bélyegzővel igazoltam, hogy ott jártam. Kicsit körbenéztem a kulcsosház környékén, eléggé megváltozott mióta itt jártam, viszont az ide vezető úton most is megizzadtam. Nem lett kisebb az emelkedő. Tovább haladva pár méteren még együtt halad a piros és a kék sávjelzés, mígnem a piros balra letér. Nem tudom, hogy a kéken mennyi sár volt, de a piroson bőven volt mit kerülgetnem vagy éppen dagasztanom. Némelyik sártenger jól feladta nekem a leckét, végül mégis egy ártalmatlannak tűnő bakhát viccelt meg. A stabilnak tűnő talaj nem volt az és bal lábbal bokáig merültem a sárba. Még jó, hogy volt rajtam kamásli.
Ilyen „remek” saras utakon értem le a közigazgatásilag Bicskéhez tartozó Tükröspusztára, ahonnét újra köves dózerút vezetett Csabdiig. A dombok között egy birkanyáj keresztezte az utamat, ezen nem lepődtem meg, láttam már ilyet. Ezúttal azonban a juhász is a környéken volt, akivel szintén váltottam pár szót, illetve leginkább ő mesélt nekem. Még két dombot kellett megmásszak, hogy elérjek Csabdira, ami egy szépen gondozott település. A bélyegzőt rejtő Gero Cafe egy rövid kitérőt igényel, de teraszán a bélyegző rendben elérhető. Érdemes figyelni, mert turistajelzés nem jelzi a bélyegzőhelyet, így amikor a Béke utca kettéválik, le, a buszforduló felé kell tartani. Ott lesz szemben a bélyegzőhely az út túloldalán. Pecsételést követően tovább haladva az evangélikus templom felé tettem egy kis kitérőt, majd a falu feletti templomromnál tartottam pihenőt. A nap folyamán először itt találkoztam a Mária Utat járó túratársakkal.
Bicskei erdőben
A templomromtól egy rövid kaptató vezet fel a Dobogóra, melynek nyergében egy barátságos bozótos fogadja a túrázókat. Innét még van némi kilátás a Gerecse felé is, de inkább Bicske és a Vértes északi része uralja a látóhatárt. Még mielőtt bevettem volna magamat a bicskei erdőbe, geoládáztam egy kicsit, ahogy ott bolyongtam látszik is az út nyomvonalán. A táj nem volt különösebben látványos, erdőfoltok váltogatják egymást, amiket ottjártamkor sárban nem szűkölködő utak kötöttek össze. Ezzel még megbarátkoztam volna, viszont az autópálya moraja nagyon zavaró volt. Az erdő nem tudott rajta tompítani, furcsa módon csak Óbarokra beérve, amikor az autópálya szintje alá kerültem nem hallottam. Az óbaroki bélyegzőhely szintén kitérőt igényel, amit turistajelzés nem jelez. Az autópálya alatt átvezető nem túl barátságos gyalogos aluljárón kell átkelni.
Az aluljáró túloldalán rövid sétával lementem a főútra, ahol szintén semmi nem jelzi, hogy merre van a bélyegzőt rejtő kocsma. Nos, jobbra kellett volna tartanom, ahol kétszáz méter után rendben meg is találtam az egyébként zárva tartó kocsmát, kerítésén a bélyegzővel. Naná, hogy először balra mentem, került néhány felesleges méter a lábamba. Már elég éhes voltam, ezért a jelzést újra felvéve a település feletti régi kőfejtőnél tartottam egy hosszabb pihenőt. Az ebéd nem egészen úgy sikeredett, mint terveztem mert a múltkori vizeszsák incidens után nem ellenőriztem az elsősegély csomagot, amiben a gyufa is volt. Természetesen ez az egy dolog nem volt vízhatlanná téve, így a szabadban készített rántotta elmaradt. A régi kőfejtő és a tetején található szikla egyébiránt nagyon látványos és szép kilátást enged a vidékre.
KDP Tarján és Szár között
Az út hátralevő részének első harmada a Váli-víz mentén vezetett, ami helyenként a medréből kilépve nehezítette a haladást. Egy helyen út se igazán maradt, a sziklához simulva tudtam csak átkelni a patakon. Ez volt az utolsó nagyobb akadály, amit le kellett küzdenem. Sár ugyan még akadt egy kevés, máshol viszont az aljnövényzet még nem burjánzott el a sok csapadéktól. Nagyegyházát egy kellemes erdei sétával értem el, ahol újra összetalálkoztam a Mária Utat járó két kedves túratárssal. Utunk egy irányba vitt, a takaros Nagyegyházán együtt haladtunk át, beszélgettünk. Az M1-es alatt újra át kellett keljünk, majd az erdőben elváltak útjaink. Még beértem egy kisiskolásokból álló kiránduló csoportot, de Szár felé már újra egyedül haladtam a piros sávjelzésen.
Természetesen a Zuppa-tetőre még beterveztem egy kitérőt, amit a pirosról letérve a rövidebb úton ejtettem meg. Csodaszép kilátás nyílik innét, szóval bátran ajánlom mindenkinek. Itt is sikerült geoládáznom egy kicsit és mivel volt remény az optimista becslésemnél korábbi vonat elérésére is, kicsit sietősen Szár felé vettem az irányt. Egyébiránt magamhoz képest is sok kitérőt tettem és álltam meg fényképezni, de még így is jó tempót tudtam menni. A vonat érkezése előtt bőven volt időm a túracipő tisztogatásárára. Ami viszont kimaradt, az a szári bélyegző, mert az a településen lent találhat. Legközelebb két pecsétet kell majd nyomnom. A KDP Tarján és Szár közötti részével a kiírás Komárom-Esztergom megyei szakaszának nagy részét már megtettem, még Oroszlányig hiányzik pár kilométer. Utána már tág hazámban, Fejér megyében folytatom az utat.
A megtett út nyomavonala a térképen, néhány válogatott képem pedig a lenti albumban, a Képek menüben vagy ezen a linken keresztül érhető el.
Bejárás időpontja: 2019. május 18.